Prológus

  Szeretet. Életünk során mindannyian arra várunk, tárt karokkal, hogy bekopogtasson az ajtónkon, ám sokan nem vesszük észre, hogy ez már a születésünk előtt is megtörtént. Sajnálom azokat az embereket, akik egész életük során erre várnak, mégsem találják meg, pedig ott van az orruk előtt, viszont ahhoz, hogy észrevegyük történnie kell valaminek, ami rámutat, hogy mindeddig rossz helyen keresgéltünk, hiszen már azelőtt is a miénk volt, hogy megszülettünk volna. Abban a kilenc hónapban, míg az anyukánk méhében élősködtünk sokkal több szeretett kaptunk, mint azt el tudjuk képzelni. Már akkor gondoskodott rólunk, amikor mi alig voltunk nagyobbak egy babszemnél. Mi fontosabbak voltunk számára, mint ő maga. Előszeretettel tett a kedvünkbe, pedig akkor mi ezt még csak nem is tudhattuk, csak évekkel később, amikor visszagondoltunk arra az időszakra. De persze nem csak anyukánktól kaptunk abban az időben szeretet, hanem apától is. Ő is próbált a kedvünkre tenni, annak ellenére, hogy ő sosem járt olyan sikerrel, mint az a személy, aki kilenc hónapig hordott minket a szíve alatt. Minden nap beszélt hozzánk, vagy éppen megsimogatott minket. Ő is ugyanazt próbálta velünk éreztetni, hogy milyen fontosak vagyunk a számára, éppen ezért ismerjük fel őt már, akkor amikor még alig pár órásak vagyunk. A hangjáról. De ebben az időben nem csak a szülőktől kaphattunk szeretett, hanem a háziállattól is, ha éppen volt. Ő is védelmezett bennünket, bár eleinte inkább a gazdáját, viszont ez azért történt meg, mert tudta, hogy már sokkal jobban kell rá vigyáznia, mint előtte, mert valami megváltozott vele kapcsolatban. Nem tudta mi történik vele, de mégis sokszor a gazdija hasára fektette a fejét ezzel megnyugtatva minket. Ő is érezte, hogy valami készülőben van. Aztán a kilenc hónap leteltével minden megváltozik. Igaz még törődnek velünk, de már semmi sem lesz olyan, mint abban az időben. Lassan kezdjük érteni a körülöttünk lévő dolgokat és rájövünk, hogy mi is zajlik igazából a mindennapokban. Ahogy pedig felnövünk kezdjük elveszíteni azt, hogy igazán szeretnek minket, hiszen már semmi sem olyan, mint abban a kilenc hónapban. Én is éreztem ilyet, de amint megtörtént a baj rájöttem, hogy igenis szerettek. Mindig szerettek, annak ellenére, ha én éppen nem éreztem ezt. Lehet nem énekeltek, vagy simogattak meg minden nap több alkalommal is, de ott volt a levegőben csak én voltam vak és nem vettem ezt észre. De már tudom, hogy nem az számít, hogy találsz-e valakit, aki igazán szeret téged, hanem a szülői szeretet. Az mindennél fontosabb. Nem szabad elhanyagolni, mert észre sem vesszük, de minden nap elteltével egyre kevesebb időnk marad, míg végül teljesen elveszítjük az esélyt arra, hogy bebizonyítsuk,milyen fontosak számunkra.

  Otthon. Emlékszem, mikor tini voltam, semmi sem felelt meg, főképpen nem úgy, hogy láttam a barátaim sokkal jobban élnek tőlem. Azt kérdeztem tőlük, hogy nekem miért nem lehet olyan szobám, vagy olyan ruhám, mint nekik. Sosem tudtak rá értelmes választ adni, de mindig felfedeztem a szemükben lévő fájdalmat, szomorúságot. Sok időbe telt mire rájöttem, hogy semmi más nem számít, csak hogy legyen egy családod, akihez hazamehetsz, egy olyan helyre, amiről azt mondhatod, hogy az otthonod. Nem az számít miben élsz, vagy milyen körülmények között, hanem, hogy van egy hely, ahol együtt lehetsz azokkal a személyekkel, akik számára fontos vagy, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy te boldog légy, ha első percben még nem is látjuk így a dolgokat, később rá fogunk jönni, hogy ez sokkal fontosabb, mint a kényelem.

  Barátok. Mindenki tagadja, hogy szükségünk van rájuk a nehéz időkben, de ez a legnagyobb hiba. Nem csak a nehéz időkben van rájuk szükségünk, hanem a nap minden egyes percében. Valakinek bíztatnia kell minket, aki nem családtag, bár lassan talán azzá is válhat, ha közel engedjük magunkhoz. Meghallgat, mindig ott van, amikor szükségünk van rá. Még akkor is megpróbál nekünk segíteni, ha nincs rá szükségünk, ha tagadjuk, hogy egyedül nem tudunk vele megbirkózni. A barátok, olyan személyek, akikre az életünk végéig szükségünk van, hiszen nem csak kitartanak mellettünk, de néha még azt is jobban tudják mi a jó nekünk, amit lehet eleinte nem éppen úgy kezelünk, ahogy kellene, de idővel rájövünk, hogy mennyit segítettek, hogy azokká váljunk, akik vagyunk.

  Csalódás. Egyikünk sem akarja ezt az érzést tapasztalni, de az életünket nélküle nem lehet kialakítani. Mindenkinek csalódnia kell legalább egyszer az életében, ha nem többször, hogy azzá a személlyé váljon, akire mindenki büszke lehet. Az élet sosem egyszerű, nem minden alakulhat úgy, ahogy mi szeretnénk, és ezt el kell fogadnunk, hiszen nem lehet küzdeni valami olyasmi ellen, ami előbb vagy utóbb úgyis utolér. Inkább meg kell mutatni, hogy mi tárt karokkal várjuk, mert érezzük, hogy képesek vagyunk vele megbirkózni. Lehet, hogy eleinte hatalmas fájdalmat érzünk a mellkasunkba, ami szép lassan összeroppant minket, de idővel könnyebb lesz. Lehet, hogy a csapás nyomai sosem múlnak el teljesen, de minden másodperc elteltével halványulni fognak, és lassan vele együtt tudunk majd élni. Az életben minden okkal történik. Ha bevered a fejed, vagy autóbaleseted lesz, az is azért történhetett meg, mert hatással lesz a jövődre. Nem számít mi ér minket utol, ha bennünk van az az érzés, hogy ennek így kellett történnie, ahhoz, hogy önmagunk lehessünk.

  Változás. Mindannyian tartunk tőle, még azok a személyek is, akik képesek megoldást találni mindenre és pár pillanat alatt már ki is taszítják az életükből a változást. Nagyhatalommal bír. Elég egy apró változás és az életünk a feje tetejére áll, ahonnan már fogalmunk sincs hogyan mászhatunk ki, de okkal történik. Ha minden egyes nap ugyanaz történne velünk életünk végéig, akkor sosem tapasztalhatnánk olyan dolgokat, amik a változásnak köszönhetőek. Nem tudhatnánk, hogy milyen a veszélyes szerelem, vagy a szenvedélyes éjszakák, esetleg egy adott bulin történő hiba, de a változásnak köszönhetően, mindezeket megtapasztalhatjuk. Persze nem mindig tölt el minket jó érzéssel, hiszen lehet, hogy egyetlen mondatunknak köszönhetően le kell mondanunk mindenről és teljesen új életbe vágni, de aztán az idő teltével rájövünk, hogy ez is okkal történt. Viszont egy valamit sosem szabad elfeledni, hogy honnan indultunk, amíg ez velünk van, addig a változás jó irányú marad, de amint eltűnik a szemünk elől valami olyannal találjuk szemmel magunkat, ami nem biztos, hogy jót tesz nekünk.

  Nekem mindenben volt részem, szeretetben, otthonban, amikre későn, bár rájöttem, viszont már örökre a szívemben fogom hordozni az érzést, amiket ezeknek köszönhetően fedeztem fel. Barátaim is voltak, de egy rossz döntés miatt szép lassan eltaszítottam tőlük magam. Ami szinte eddigi egész életem végigkísérte az a csalódás, amit lehet, hogy még most sem nézek jó szemmel és az is simán megtörténhet, hogy sosem fogok, de az is benne van a pakliban, hogy észre sem fogom venni, és a sok évnyi szenvedés után végre valami boldogság is bekopogtathat hozzám, csak türelmesen kell rá várnom. Az elkövetkezendő napjaimat a változás fogja uralni, hiszen kilépek az otthonomból, és egy teljesen más helyre kerülök, de bízom benne, hogy a kínkeserves hónapok után végre valami jó is az életembe fog toppanni.

  Így kell lennie.

  A menekülés sosem megoldás, sosem uralta eddig az életem, hiszen mindig megbirkóztam minden nehézséggel, de most úgy érzem, hogy nem maradt más választásom. Amikor minden kicsúszik az irányításod alól, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni és abban bízni, hogy helyre fog állni, ugyanis az csak akkor fog megtörténni, ha kilépsz a konfortzónádból, ha új helyre mész és megpróbálod helyrehozni az életed. Én most pont ezt szeretném tenni. Bár kétségeim vannak a sikerével, de ha meg sem próbáljuk, akkor sosem tudhatjuk meg, hogy működött-e volna vagy sem. Nehéz volt búcsút venni a várostól és az otthontól, de a francba is, ha ott maradok, csak tovább kínoztak volna az emlékek... Most, hogy egy vonaton ülök, ami Kaliforniába tart, útban a legjobb barátnőmhöz, akinél lakni fogok úgy érzem, hogy lassan újra kapok levegőt, hiszen egyre távolabb vagyok attól a helytől, ami megsebzett, de sajnos nyomait végig magamon fogom hordozni, meneküljek bármilyen távol is, ugyanis az emlékek elől nem lehet menekülni, csak megtanulni velük együtt élni, ami nem egy egyszerű munka.

  De a remény hal meg utoljára. A rohadt sok szenvedés, sírás után úgy érzem megérdemlek egy kis boldogságot is, bár sok hibát követtem el, de a sors most az egyszer alakulhatna úgy, hogy megpróbáljam helyrehozni az életem. Mert ennek reményében költözöm messze. Hogy helyrehozzam az életem és újra nyugalomra, békére és otthonra leljek...

Sziasztok! Ahogy ígértem itt az új blogom prológusa. Remélem tetszeni fog nektek és várjátok már, hogy mi lesz még itt. Nem ígérem meg, hogy sosem fogok késni a részekkel, de megpróbálom időben kitenni. Valahogy össze fogom hozni az egyetemet az írással, csak a szesszió időben nem lesznek rendszeresek, mert ott muszáj a tanulásra figyelnem, de az még messze van. Köszönöm az eddigi olvasókat, remélhetőleg nem csalódtok majd a sztoriban! További szép napot!