2018. február 25., vasárnap

3.rész


"Úgysem lenne rá képes, igaz?"


Távolodó alakját bámulva próbálok levegőhöz jutni, ami most kicsit sem megy valami könnyen. Össze leszek vele zárva ki tudja mennyi időre, amiben biztos nem egy kiborulásom lesz előtte, mivel ezer százalék, hogy figyelni fog rá. Már látott olyan állapotban és pontosan tudta, hogy mi volt, annak ellenére, hogy próbáltam magam erősnek mutatni. Tisztában volt vele, hogy pánikrohamom volt és ez baj, nagy baj. A barátaimnak sem beszéltem még erről, nemhogy egy ismeretlennel és ő mégis rájött az első pillanatban. Van benne valami, ami egyszerre éri el nálam, hogy biztonságban érezem magam és rettegjek tőle. Miért kék a szeme? Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a probléma. Azok a rohadt szemek. 
Idegesen kapkodok levegő után lehunyt szemekkel, miközben hátam a szekrényemhez nyomom. Be és ki, menni fog. Itt nem borulok ki, majd otthon a szobában, ahol senki se láthatja. A francba is, hiszen csak egy srác, aki meg akar kapni nem borulhatok ki csak azért, mert hasonlít valakire. Ő sosem lehet az a személy, szóval csak ki kell zárnom a kísértést, hogy a szemébe nézzek és akkor nem lesz semmi baj az elkövetkezendő napokban. Hiszen másképp nem tud megtörni. A szemei azok, amik elgyengítenek, és ha nem nézek beléjük akkor kevesebb az esélye annak, hogy én is összetört szívvel végezzem, ahogy Lola mesélte a többiekről. 
- Minden rendben? - hallom meg barátnőm aggódó hangját, mire szemeim kipattannak. 
- Persze - lehelem. - Minden a legnagyobb rendben - tolom el magam a szekrénytől - menjünk - erőltetek magamra mosolyt, amit ő kételkedve néz. Annak ellenére, hogy még alig ismer, simán feltűnt, hogy mekkorát hazudtam az imént. - Kérdezhetek valamit? - pillantok rá, ahogy a terem felé sétálunk. Bólint. - Te még régebbről ismered őt?
- Egy gimibe jártunk - mondja. - Azt nem igazán mondanám, hogy jóban voltunk, de azért köszöntünk egymásnak. Minden lánynak bejött, persze nekem is, de ez érthető, hiszen csak rá kell nézni, és az embert leveszi a lábáról, viszont én sosem voltam elég menő ahhoz, hogy másképp tekintsem rám. És nem vagyok az a lány, aki csak egyéjszakás kalandot keres magának, tehát mikor felajánlotta, akkor én szépen visszautasítottam és azóta is örülök, hogy ezt tettem. Gondolj csak bele, ha egy lánynak, mint én, aki érzelmes és általában mindent jól átgondol a következémnyekkel együtt, mi lett volna ha lefekszem vele... először. Kötődtem volna hozzá, tagadni sem lehetne, és nekem nem volt szükségem lelki fájdalomra, szóval szépen lebeszéltem magam és már magasról teszek rá, csak azokat a lányokat sajnálom, akik képtelenek neki nemet mondani, mert végül mindig ők esnek pofára, mivel soha nem kötelezi el magát, ezt jegyezd meg. Bármit is ígérne neked, az csak addig lenne igaz, míg megkap téged, aztán szépen a szemedbe röhögne és szétkürtölné az egész egyetemnek, hogy mennyire naiv vagy.
- Már mondtam, hogy nem elég egy szép mosoly és néhány kedves szó, Lola - rázom meg a fejem. - Én nem vagyok egy kapható lány, aki mindenre ugrik, ha egy olyan személy, mint ő hozzászól. Sosem voltam olyan és sosem leszek.
- Adhatok egy tanácsot? - kérdi félve, mire megvonom a vállam. - Beválhat a terved, de ahhoz, hogy sikerüljön messziről kerüld el a tekintetét, mert azoktól a kéken izzó szemektől bármire képes az ember.
- Azon leszek - nyelek egyet.
Hazafelé sétálva azon gondolkodom, hogy miért pont most kellett vele összefutnom. Talán a sors azért hozta őt az utamba, hogy megnehezítse a továbblépésem, vagy azért, hogy általa legyen könnyebb? Butaság! Hogy lenne már könnyebb, mikor olyan, mint ő. Csak egy álomban élnék, amiből pontosan akkor ébrednék fel, amikor már késő lenne nemet mondanom az érzéseimnek. Tehát meg kell akadályoznom ennek bekövetkezését, legyen bármilyen nehéz is. 
Éppen a kulcsaimat keresem a táskámba, ahol már megint akkora a rendetlenség, hogy nem igazán akar előkerülni, amikor egy test préselődik a hátamhoz, majd egy ismerős kéz nyúl el mellettem és nyitja ki az ajtót számunkra.
- Csak azért kétbalkezeskedsz itt, hogy közel kerülj hozzám? - suttogja a fülembe, mire levegő után kapok. - Vagy csak annyira remegnek a kezeid, hogy nem találod a kulcsod?
- Fejezd ezt be - morogom alig hallhatóan. - Nem tudsz te semmit se rólam, Andrew.
- Ne nevezz így! - kapja el a karom. - Utálom - szorít a fogásán.
- Hé - rántom meg a kezem. - Ez fáj, eressz!
- Miért vagy te ennyire idegesítő - fúja ki a levegőt. - Az agyamra fogsz menni, már előre látom, de tudod mit? - hajol ismét közel hozzám. - Ennek ellenére is meg akarlak ismerni, mindennél jobban.
- Magánszféra - vágom hozzá, mire csak felnevet, majd a lakásba lépve tűnik el a szemeim elől.
Gyors léptekkel haladok a szobám felé, majd vágom be magam után az ajtót, mire nevetése betölti az egész lakást. Seggfej! Csak nyugalom, hiszen ha így folytatom, akkor elég hamar rá fog jönni, hogy mennyire könnyű engem felhúzni, amit nem engedhetek meg neki.
Már reggel tudtam, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, de nem hittem volna, hogy ennyire. Abban bíztam, hogy esetleg egy váratlan dolgozat vagy valami, de nem nekem éppen azt kell megtudnom, hogy Andy érdekesnek tart és meg akar fejteni, na arról meg ne is beszéljünk, hogy pár napig egy légtérbe kell vele lennem. Elképzelni sem tudom, hogy fogom kibírni, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy ezt észre is vegye rajtam. Lehet, hogy törékeny a lelkiállapotom, viszont ha valamit eldöntök képes vagyok magam tartani hozzá, amíg be nem törik a felhúzott falam.
Sóhajtva dobom le magam az ágyamra, majd pillantok a telefonomra, amin üzenetem érkezett. Nina későn ér haza, csodálatos. Kettesben leszek vele ki tudja mennyi ideig, de legalább a szobámba nem fogja rám törni az ajtót. A fiókom kihúzva veszem elő a füzetem, majd fordítok egy sima fehér lapra. Semmi másra nincs szükségem, mint pár óra nyugalomra és a rajzolással ezt mindig elérem.
Fél óra elteltével igéző szemek bámultak vissza rám. A francba már. Akaratom ellenére is az ő szemeit rajzoltam le, hát persze hiszen másra sem vagyok képes gondolni, csak arra, hogy pontosan olyanok, mint az övéi voltak. Nagyon gyorsan le kell erről szoknom különben azt fogom észrevenni, hogy teljesen benne vagyok a pácban, ahonnan csak egy kiút van, amit pedig sosem szeretnék megtenni. Nem akarom, hogy rá emlékeztessen, képtelen vagyok a közelébe lenni, ha a szemeibe nézek. Mindent felidéz bennem, és ha ez végig így lesz, össze fogok omlani.
- Nem! - jelentem ki a tükörbe nézve. - Ezt nem engedhetem meg magamnak - suttogom.
Sietős léptekkel indulok meg a konyha felé ugyanis muszáj innom valami hideget, méghozzá azonnal. Persze arról totálisan megfeledkeztem, hogy nem vagyok egyedül, de ebben a pillanatban nem érdekel, hogy csak egy póló van rajtam, biztosan nem én vagyok az első lány, aki így lát. Most nem is vele kell foglalkoznom, hanem a megnyugvással.
- Már azt hittem tőlem rejtőzöl el - pillant végig rajtam, amint belépek a konyhába és a csaphoz rohanok. Nem érdekel. Nem érdekel. Lekapva egy poharat a polcról töltöm meg vízzel, majd emelem az ajkamhoz. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, amint érzem végigcsúszni a folyadékot a torkomon. - Jól vagy? - szalad ráncba a homloka, amint észreveszi a kapkodásom és sápadt arcom.
- Jobban nem is lehetnék - emelem rá a szemeim. - Tökéletesen.
- Mi a francért hazudsz? - csattan rám. - Legalább előttem ne titkold, ha már úgyis lebuktál. Ha jól lennél, akkor mi a franc volt az előbb a kezdetleges pánikroham? Nem vagyok vak és te se nézz annak.
- Semmi közöd hozzá - mordulok rá. - Mint látod jól vagyok, nem kell ilyen bunkónak lenni, ha egy lány nem akarja a társaságod. Leszarom, hogy mit akarsz, ahogy azt is, hogy érdekesnek találsz, de jó ha ezt megjegyzed, én nem az a lány vagyok, aki be fog dőlni a dumádnak. Nekem nem kellenek olyan pasik, akik csak használják, majd kidobják a lányokat, s tudod miért nem? Már találkoztam ilyenekkel és eszem ágába sincs még eggyel ütközni - fortyogom.
- Tehát beszéltél Lolával - húzza mosolyra az ajkát. - Én pedig egyszer mondom el neked - lép elém, majd szorít a pulthoz. - Egyszer sem ígértem többet egy lánynak sem, mint amennyit adtam. Neked pedig nem kellene elhinni az összes pletykát másokról, mert tudod az embert előbb meg kell ismerni és csak utána ítélkezni felette, vagy te nem így gondolod? Szerinted a pletykák mindig igazak és az emberek pontosan olyanok, amilyennek leírják őket? Hadd súgjak meg neked valamit, nem az vagyok, akinek a többiek hisznek és te sem az vagy, akinek mutatod magad, de csak menekülsz minden probléma elől, mert az könnyebb, mint szembenézni velük! - csattan fel az utolsó mondatnál.
Ez telibe talált. Nem tudom, hogy ez volt-e a szándéka, de a pult szélét szorító kezeim magam mellé estek, én pedig lehajtott fejjel álltam előtte, miközben szemeim könnyek mardosták. Igaza van. Lehet, hogy másnak nehezen ismerném be, de magamnak sosem hazudok. Ítélkezem felette, pedig pontosan én mondom azt, hogy előbb meg kell ismerni az embert, nem pedig elhinni, amit mások mondanak róla. Arról is teljesen igaza van, hogy menekülök, de mégis mi mást csinálhatnék. Ott nem bírtam tovább, próbáltam, de sehogy sem ment. Lehet, hogy gyenge és gyáva vagyok, de tisztában vagyok vele, ha maradok, akkor sosem kerülhetnék ki abból az állapotból. Itt még van egy kis esélyem.
- Te is pontosan ezt csinálod - suttogom megtörten. - Nem tudod a háttért, de elítélsz, mert menekülök.
Megpróbálom kikerülni, de nem enged el. A karom után kap és felemeli az állam, hogy a szemeibe nézzek, amitől csak összerezzenek. Miért kell ilyen szemei legyenek? Kíváncsian fürkészi az arcom, miközben én egyre csak összébb török a tekintete alatt.
- Akkor miért nem avatsz be? - kérdi.
Kínomban felnevetek. Persze avassam be, egy tök ismeretlent, akiben senki sem bízik. Lehet, hogy nem olyan, amilyennek a többiek hiszik, de attól én még nem bízom benne, ahhoz el kell nyerje a bizalmam, de ha így folytatja akkor ez sosem történik majd meg.
- Idegen vagy, és nem bízom benned - adom a tudtára, majd kirántva magam lépek el mellőle.
- Tudod néha egy idegennek könnyebb megnyílni, mint egy ismerősnek - suttogja halkan, mielőtt kilépek a konyhából.
Azt vártam, ha idejövök, akkor minden jobb lesz, hát úgy látszik az élet teli van meglepetésekkel, mert nem igazán tudom elképzelni, hogy ez egy nyugodt élet kezdete lesz, ebben a városban.

***

Nyolckor Nina, Kyle társaságában lép be a lakásba, majd elkiabálja magát, hogy hoztak kaját. Én épp a fürdőből jövök kifelé, megpróbálhatnék észrevétlenül visszaosonni a szobámba, viszont éhes vagyok. Ha pedig most nem eszem, akkor később fogok majd kilopakodni, ahol igazán nagy esély van egy újabb találkozásra a konyhába és ahhoz semmi kedvem. Erőt véve magamon mosolyogva indulok a nappali felé, ahol már lepakolták a kínait, ha jól látom az asztalra.
- Milyen napod volt? - kérdi tőlem Nina, amint észrevesz.
- Fárasztó, de kibírtam - vonom meg a vállam, majd vágom le magam a kanapéra.
Kyle és Andy sehol sincs, már épp kezdek megkönnyebbülni, hogy lelépett, de ekkor kilépnek a konyhából poharakkal a kezükben. Karma.
- Szia Jul - mosolyog rám a most érkező vendég.
- Helló Kyle - viszonzom tettét. - Hol voltatok ilyen sokáig? - húzogatom a szemöldököm miközben ide oda kapom köztük a tekintetem. - Mi történt? Vörösödsz! - csapom össze a tenyerem, amikor észreveszem a barátnőmön a jeleket.
- Még szép, hogy vörösödöm, mert dühös vagyok - dünnyögi. - Idegesítő, hogy minden áldott nap ezt kell hallgatnom, pedig már legalább ezerszer elmondtam neked, hogy Kyle a legjobb barátom - morogja az említettre mutatva.
- Csak beugrottuk egy bárba a haverokkal órák után - vonja meg a vállát Kyle. - Ne is foglalkozz vele, ma nincs igazán jó napja - adja a tudtomra - kicsit feszült a közelgő vizsgája miatt.
- Talán segíthetnél rajta - kacsintok rá.
- Meglátjuk mit tehetek - nevet fel.
- Utállak titeket! - jelenti ki tiszta vörös fejjel Nina. - Te pedig - bök Andy felé - ha meg mert szólalni kiteszlek, leszarva, hogy éppen hol fogsz csövezni.
- Meg sem szólaltam - emeli fel védekezően a kezeit.
Kyle-val jól kijövök, és amit időm majd engedi el is fogok vele beszélgetni kettesben, ugyanis tudni akarom, hogy jól látom-e a jeleket, mert ha igen, akkor itt az ideje a tettek mezejére lépni, mielőtt Nina totál becsavarodik.
- Meglepő, hogy mindketten egyben vagytok és a ház is rendben van - mondja egy újabb falat után. - Biztos voltam benne, hogy valamit tenni fogtok, amíg kettesben vagytok a lakásban. Arra tippeltem valaki hulláját találom meg majd valamelyik sarokban - nevet fel.
- Ugyan már, ilyennek ismersz te engem? - néz rá ártatlanul Andy.
- Őszintén? - vonja fel a szemöldökét. - Nem. Az sokkal inkább biztosabb, hogy valahogy megtöröd a kőszívét, majd az ágyadba csalod és miután közlöd vele, csak egy alkalom volt, kinyír téged majd lelép, mielőtt még hazaérnék.
- Ennyire harcias kiscica vagy? - vigyorog rám.
- Ha nem akarod tapasztalni, hogy mennyire, akkor jobb lesz ha befogod! - mordulok rá.
- Ezt már megbeszéltük - néz Andy szemeibe a húga. - Neked ő nem létezik, a lakótársam és a legjobb barátnőm, Andy, hagyd ki őt a mocskos ügyeidből.
- Jézus, Ni semmit sem tettem - sóhajt fel morogva - még - fordul felém, tátogva a szót, mire én csak elhúzom a szám.
A kellemes, ami aztán mindennek nevezhető csak annak nem, vacsora után a szobámba vonultam. Nem voltam még fáradt, de az biztos, hogy még egy órát nem bírtam volna ki a társaságban. Egyszerűen feszülten éreztem magam. Andy végig bámult, minden mozdulatom követte, amire persze a húga mindig megjegyzéseket tett. Viszont azt egyszer sem vette észre, hogy bámul rá Kyle. Hogy lehet ennyire vak az én barátnőm, akinek régen semmiség volt észrevennie, ha valakinek bejött? Vagy csak direkt nem akarja látni? Igen ez is benne van a pakliban, hiszen ki az, aki tönkre akar tenni egy jó barátságot azzal, hogy összejön az illetővel, aztán ha később szakítanak, akkor nem csak a szerelmét veszíti el, hanem a barátját is... Részben érthető, de nekik működne a kapcsolatuk ebben biztos vagyok, éppen azért fogom megadni azt a bizonyos kezdő lökést Kyle-nak, amint szakítok rá időt.
Alig tíz perce ébredtem fel, hangos veszekedésre, ami Andytől származott, bár a másik felet nem hallottam, így minden bizonnyal telefonon veszekedhetett. Ha hétvége lenne, akkor biztosan leordítanám a fejét, de ma még óráim vannak. Sosem szoktam elaludni, én nem az az ember vagyok, most viszont rá kell jönnöm, hogy alig öt perc múlva indul a busz, és annak, hogy én elérjem igen kevés az esélye.
- A rohadt életbe! - káromkodom el magam. A nagy rohanásba észre sem vettem az utamban lévő dobozt, így sikeresen belerúgtam, aminek köszönhetően éles fájdalom nyíllal a lábamba. Mélyről törő nevetés csapja meg a fülem. - Ez nem vicces - morogom fél lábon ugrálva. - Mi a francot keres ez itt egyáltalán?
- Neked jött - adja a tudtomra Andy. - Könyvek, de én a helyedben nem állnék ott, ha nem akarod lekésni a buszod - nevet fel, mire figyelmen kívül hagyva a sajgó lábam veszem fel a cipőm. Már éppen indulnék, amikor ismét megszólal vidám hangon. - Azt hiszem esélytelen elérned, éppen most fordult be az utcába, innen pedig sietve is három perc.
- Mi a francért örülsz te ennek ennyire? - teszem csípőre a kezem. Lehetséges, hogy a tegnapi után nem szerencsés ilyen merésznek lennem vele, de most dühös vagyok és az ő jelenléte egyáltalán nem segít ezen.
- Csak érdekes, hogy éppen ma aludtál el, amikor pontosan azzal a tanárral van órád, aki utálja a későket - vonja meg a vállát. - De ha szeretnéd, két perc múlva indulok - mosolyog rám - velem jöhetsz, ha már úgyis egy helyre megyünk.
- Gyanús vagy nekem - kezdem el méregetni. - Utolsó alkalommal nem akartál elvinni, csak a húgod miatt tetted, hogy szívességet tegyen neked, most miért akarsz mégis segíteni? - kérdem tőle. Csak akkor esik le, hogy elárultam magam, amikor gúnyos vigyorával találom magam szembe, mire tekintetem egyből a padlóra kapom.
- Már mondtam neked cica, hogy nem szép dolog hallgatózni - dönti oldalra a fejét. - Csak segíteni akarok - válaszol végül a kérdésemre - de ha nem szükséges, akkor én megyek is.
Nem késhetek el erről az óráról. Nem akarok tőle segítséget kérni, hiszen biztosan kérni fog cserébe valamit, de le sem késhetem az óra kezdetét ha nem akarok megaláztatást.
- Várj - szólok után, amint elindul az ajtó irányába - elfogadom a segítséget - motyogom az orrom alatt. - Csak adj egy percet - teszem hozzá, majd a szobámba rohanok.
A lábam még mindig sajog és van egy olyan érzésem, hogy még egy jó ideig fog is. Teljesen elfelejtettem azokat a könyveket... egy pillanat, én mindig csak a fél összeget fizetem ki rendeléskor a másik felét, pedig amikor megérkezik, ha nem én fizettem ki, akkor ki tette? Andy vagy Nina? De mivel Nina nem szólt nekem, ezek szerint nem is ő volt. Basszus, semmi kedvem szóba állni vele egy ilyen témával, meg alapból el kellene kerüljem, de hát ez igazán nehéz, ha egy házba lakik vele az ember. A táskám felkapva bicegek ki a szobámból, viszont a nappaliba érve Andy-t már sehol sem találom.
- Rohadék - morgom. El sem hiszem, hogy elment, hiszen megmondtam neki, hogy egy perc és jövök. Duzzogva lépek ki az ajtón majd zárom be azt. Hihetetlen. Talán jobb lenne ha be sem mennék erre az órára, ha már úgyis elkésem.
- Ki húzott fel ennyire az eltelt majdnem három percben? - szólal meg egy mély hang, amint kiérek az utcára, mire ijedten fordulok az irányába. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Tehát nem ment el, csak lejött. - Várjunk - nevet fel - ugye azt hitted, hogy már leléptem?
Válaszra sem méltatva indulok el a kocsija felé, majd ülök be ugyanis nyitva találom az ajtót. Bezárt ajtókkal is tisztán hallom a nevetését, amiért legszívesebben ráordítanék, hogy fejezze be, de befogom, mivel semmi kedvem ahhoz, hogy meggondolja magát.
Az út nem olyan hosszú ezért muszáj minél hamarabb rávennem magam, hogy megkérdezzem a könyvekről, mert ha ő fizette ki, akkor ebben a pillanatban vissza akarom neki adni a tartozásom, mielőtt még esélye lenne szekálni érte. Na jó vegyünk egy mély lélegzetet, majd bökjük csak ki a kérdést, amire tudni szeretnénk a választ.
- Ki vette át a könyveket? - kérdem, miközben egyenesen bámulok előre.
- Én - jön rögtön a válasz.
- Uhh - nyögök fel akaratom ellenére is. - Szólnod kellett volna, mert ugyebár... - makogok.
- Igen, ki kellett fizetni a felét, de ne aggódj nem volt olyan sok és volt nálam apró - vonja meg a vállát.
- De mi a fenéért nem szóltál, hogy megérkeztek és fizessem vissza? - pillantok rá dühösen. - Nem szeretek senkinek sem tartozni, amint hazaérek oda adom az árát, mert az asztalra van készítve.
Legszívesebben már most odaadnám neki, de az a baj, hogy annyira nem is volt olcsó, ahogy ő állítja, nálam pedig biztosan nincs annyi készpénz.
- Nem probléma, cica - vigyorog rám.
Annyira másképp viselkedik most, mint pár nappal ezelőtt. Este is kicsit furcsa volt, de nem adtam neki olyan nagy figyelmet. Azóta ilyen, hogy összekaptunk a konyhába. Kezdem azt hinni, hogy tényleg félreismerték őt az emberek és mindenki beveszi amit a többiektől hallott, meg sem próbálva utánanézni az igazságnak.
Már éppen szállnék ki a kocsiból, amikor elkapja a karom, mire kíváncsian fordulok felé.
- Órák után itt találkozunk - vigyorog rám.
- Busszal megyek! - jelentem ki gondolkodás nélkül.
- Én a helyedben nem akarnám, hogy valaki jelenetet rendezzen a buszmegállóba, vagy akár a buszon, mert hidd el cica képes vagyok leráncigálni onnan téged, majd a vállamra kapva egészen a kocsimig cipelni téged - néz mélyen a szemeimbe. - Itt találkozunk! - enged el.
Jézusom, mi a francba keveredtem én? Úgysem lenne rá képes, igaz? Hát ma biztosan ki fog derülni, mivel ezer százalék, hogy nem szállok be mellé.
- Szívesen a fuvart! - kiált utánam, de én figyelmen kívül hagyva kezdek el az egyetem felé szaladni.


Sziasztok! Tudom rohadt rég volt rész, már majdnem egy éve, amiért szörnyen utálom magam, de most visszatértem, nem lesznek a részek olyan hosszúak, mint az első két rész, de 3000 alá nem engedek. Nem mondhatom, hogy minden héten lesznek részek, mert a kihagyás miatt, igazán nehezen megy ide az írás de igyekezni fogok, nem ilyen lapos részeket írni, mint amilyen ez is volt. Sajnálom, remélem nem hagytatok el teljesen a kihagyás miatt, de ha páran már nem olvasnátok, azt is megérteném. Hamarosan jelentkezem. Most tényleg!