2017. április 30., vasárnap

2.rész


Valami, ami vonz és taszít is


Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaaludjak. Tényleg mindent megtettem, még a bárányokat is elkezdtem számolni, de semmi sem vált be. Képtelen vagyok kiverni a fejemből az alig pár órája történteket. Azokat a kék szemeket. Nem lenne szabad ezzel foglalkoznom, sőt még csak gondolni se rá, de hiába próbálom elterelni a gondolataim, valahogy mindig visszajutok arra a pillanatra, amikor találkozott a tekintetem az övével. Amikor felfedeztem, hogy milyen ragyogó szemei vannak...
- Elég - nyögök a párnámba. Mivel tisztában vagyok vele, hogy nem fog csoda történni és kedvem sincs itt feküdni, míg fel nem kell a nap, így erőt véve magamon ülök fel az ágyban. Néhány hajszálam egyből az arcomba hullik, amik az éjszaka folyamán kibújtak a kötésből, mire morogva kezdem el őket elsimítani az útból.
Nem pont így terveztem az első itt töltött éjszakám, de hát egyszer meg kell tanulnunk, hogy amikor valamit eldöntünk és azon vagyunk, hogy megvalósítsuk, akkor biztosan történik valami, aminek köszönhetően egy teljesen másik irányba fordul minden. Viszont egy valamit már most eldöntöttem, ami rám nem jellemző ebben az órában. Biztosan nem nézek ma tükörbe és nem is mozdulok ki itthonról. Erre senki se vehet rá. Maximum akkor ha Tristannak kedve támad átjönni és még Andy is itt lesz, mert egy személyt még képes leszek kizárni, de kettőt már biztosan nem. Ma semmihez, és senkihez sincs kedvem egyszerűen csak ki akarok ülni az ablakba és bámulni az elhaladó kocsikat...
Abban bízva lépek ki a szobámból, hogy még mindenki alszik és senki sem fogja észrevenni, hogy ebben az órában én már fenn vagyok. Próbálok halkan közlekedni, hiszen ha minden igaz, akkor valaki a kanapén alszik és semmi kedvem őt felébreszteni, mert ahogy észrevettem nem igazán volt jó kedve, bár ahhoz képest velem nem is volt annyira szemét, mint Ninával. A konyhába érve óvatosan nyitom ki a szekrényt, majd veszek ki belőle egy poharat, amit hideg vízzel töltök meg és a pultra helyezem.
Kezeim újból remegni kezdenek, miközben a levegőt is szaporábban veszem. Csodás. Tenyereim a pultra helyezve, lehajtott fejjel tartom meg magam, míg próbálom elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem a konyhába fogok kiborulni, ezzel mindenkit felkeltve. Össze kell magam szednem, sikerülni fog, hiszen már annyiszor csináltam. De nem enyhül, sokkal inkább erősödik, a szívemben érzett fájdalom, villámként hasít a fejembe, mire tenyereim egyből a halántékomhoz kapom, felszisszenve. A látásom is homályosulni kezd, én pedig teljesen transzba esem. Miért mindig akkor történik ez, amikor nem lenne szabad? Miért nem jöhetett rám a pánikroham, amíg a szobában voltam?
Nem ez az első alkalom, most is át fogom vészelni, hiszen már tapasztalt vagyok benne. Lassan ereszkedem a földre, majd döntöm hátam a szekrénynek, miközben mély lélegzeteket veszek. Percek óta ülök a földön, de nem akar enyhülni a fájdalom. Alig tudom visszatartani a sírásom, egyre jobban pánikba esem és ha nem engedem ki magamból, akkor képtelen leszek innen felállni, majd valahogy visszasétálni a szobámba, ahol nem ébresztenék fel lehetőleg senkit sem a zokogásommal, nem mint itt.
Be és ki, majd újra, míg meg nem szűnik a fájdalom, ezt tanították, amit hiába próbálok alkalmazni nem működik. Régen sem mindig vált be, de egy kicsit enyhített a fájdalmam, viszont most nem akar. Nem tudom tovább tartani magam, ha nem az emlékek miatt tőr rám a zokogás, akkor a fájdalomnak köszönhetően. Kezem a szám elé kapom, ezzel próbálva elnyomni a feltörő hangokat. Könnyeim végigfolynak az arcomon, majd le a nyakamon, miközben a fájdalom enyhülni kezd. A sírásnak köszönhetően mindig enyhül a fájdalom, ami nem normális. Persze tisztában vagyok vele, hogy néha jó kiadni magadból a dolgokat, mert megkönnyebbülünk tőle, de mindig? Én folyamatosan ezt csinálom, és ez minden csak nem normális.
Percek elteltével, amikor már jobban érzem magam, lábra emelkedem, majd a pulton lévő pohárért nyúlok, amiből lassan kiiszom a tartalmát. Kiszáradtam és teljesen elgyengültem a történtektől. Ha nem alszom és rámtőr a pánik, akkor mindig ez történik. Alig vagyok képes megállni a lábaimon, de most erőt kell magamon vennem és elsétálnom a szobámig.
Megfordulva egyből észreveszem, hogy valaki az ajtóban áll. Andy. Térdeim megremegnek, ahogy tekintetünk találkozik. Nem tudom mióta állhat itt, és miket láthatott, de abban biztos vagyok, hogy amilyen gyorsan csak tudok el kell innen tűnnöm. Rezzenéstelen arccal, és rideg kék szemeivel egyenesen engem bámul. Minden mozdulatom követi, de nem szólal meg, még csak mozdulni sem mozdul, csak áll és néz. Kiráz a hideg, ahogy kék szemeivel engem néz. Egyszerre önt el melegség, vonz magához, míg ugyanekkor borzongás fut rajtam végig, és nem jó értelemben, ami azt sugallja, hogy meneküljek tőle, amilyen messze csak tudok. Lassú, bizonytalan léptekkel indulok meg, miközben látásom ismét homályosulni kezd, de nem állok meg, nem akarok neki magyarázkodni. Már éppen mellette vagyok, amikor a lábam nem bírja el a testsúlyom és megroggyan. De mielőtt még összeesnék két kar megállít benne.
- Hé - kap utánam. Homloka ráncba szalad, miközben tart. Tudom, hogy mit vár, de én mit sem törődve a kíváncsi tekintetével, bontakozom ki a karjaiból, majd indulok el ismét. Erős vagyok, el fogom érni az ajtóm, és ha oda beléptem, akkor már semmitől sem kell tartanom. Meg fogom tudni csinálni, vagy mégsem? - A rohadt életbe - hallom meg mögülem mély hangját, majd sietős lépteit, amint testemből lassan kiárad az energia. Viszont mielőtt még találkozhatnék a földdel, utánam kap és megtart, majd minden elsötétülne előttem.
Percek? Órák? Napok? Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de amikor résnyire nyitom a szemeim, már világosabb van a szobában, mint volt. Behozott. Az ágyamban fekszem, gondosan betakarva. Mivel a házban még mindig csend uralkodik, bátorságot véve magamon könyökölök fel, hiszen biztosra veszem, hogy nem maradt a szobámban, megvárni míg felébredek. Először azt veszem észre, hogy nyitva az ajtóm, majd oldalra pillantva meglátom őt is, amint a székemben ülve egyenesen engem bámul. Tehát mégis itt maradt...
- Vigyázhatnál jobban is magadra! - mordul rám, miközben feláll, majd az ajtóm felé kezd sétálni. Vissza se pillantva lép ki rajta, miközben én értelmetlenül bámulok utána.
Itt volt velem. Vigyázott rám, míg fel nem ébredtem. A éjjeli viselkedéséből ítélve, biztos voltam benne, hogy az sem érdekelné, ha valaki éppen mellette dobná fel a talpát, de velem mégis törődött. Miért? Miért, amikor lecsitrizett? Utálom amikor az emberek felett ítélkeznek, mert azt hiszik az általuk kialakított kép igaz róluk... Vajon mit gondol rólam? Hogy egy elkényeztetett csitri vagyok, aki mindentől fél? Aki zokogásban tör ki, ha meglát egy idegent? És én? Én miért érzem magam egy picit is biztonságban a közelében? A szemei miatt... - suttogja egy hang a fejemben.
- Köszönöm - motyogom bár biztos vagyok benne, hogy nem hallotta meg, hiszen már rég levágta magát a kanapéra.
Fél óra elteltével erőt vettem magamon annyira, hogy a telefonomért nyúljak és megnyugtassam Jacket, anya testvérét, hogy sikeresen megérkeztem és minden rendben van velem, csak tegnap nem volt időm írni a pakolás miatt. Merő hazugság volt az egész üzenet, de nem akarom, hogy tovább aggódjon miattam. Neki abban a hitben kell élnie, hogy sikerül összeszedjem magam, mivel képes lenne visszaparancsolni maga mellé, én pedig nem akarok hazautazni, és talán tényleg így lesz idővel. Sosem lehet tudni, hogy mi fog történni. A remény hal meg utoljára.
Kintről már hangok szűrődnek be, ami arra utal, hogy a többiek is felébredtek. Semmi kedvem kimenni hozzájuk, ugyanis betolakodónak érzem magam. Három jól összeszokott személy, és aztán én, a kívülálló, akit Ninán kívül senki sem ismer. Bár Kyle-val elég jól kijöttünk tegnap, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogom magam zavarban érezni a közelében, amikor meglát ebben az állapotban, amit ha akarnék se tudnék eltüntetni, mivel akkor végig kellene sétáljak a nappalin. Aztán pedig ott van Andy, akit nem csak nem ismerek, de valami miatt még félek is tőle, bár egy apró részem biztonságot is érez a közelében. Ez kész agyrém.
Barna hajam a vállaimra engedem, majd párszor beletúrok, hogy kicsit jobb külsőt varázsoljak magamnak, majd kisétálok a szobámból.
- Ugyan már! - emeli fel a hangját Andy, aki a nappaliban állva idegesen folytat beszélgetést egy másik személlyel. - Mindketten tudjuk, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Kurvára nem érdekel, hogy mindketten azt hiszitek, én vagyok a hibás, megsúgom anya, nem én voltam az a barom, aki... - kezd bele, de nem fejezi be, mivel észreveszi, hogy bámulom. Telefonját eltartja a fülétől, majd megszólal. - Nincs jobb dolgod, mint hallgatózni cicám? - vonja fel a szemöldökét, miközben kék szemei szikrákat szórnak. Tekintetem elkapva róla, indulok meg a konyha felé, hiszen igaza van. -... elbaszta az...
Igazság szerint szerettem volna végighallgatni a mondata végét is, de végül mégis úgy döntöttem, hogy bejövök a konyhába, mivel ez a beszélgetés nem rám tartozik, hanem csak az anyukájára és rá. Kyle a pultnál ülve szürcsölgeti a kávéját, miközben Nina az tűzhely előtt éppen rántottát készít, miközben azon nevetgél, amiket a haverja mond neki. Mindketten felém kapják a fejüket, amint meghallják az ajtó záródását.
- Jó reggelt - motyogom halkan, miközben helyet foglalok egy szabad széken. Nem tudom, hogy a tegnapi miatt mit gondolnak rólam, de nem zárkózhatok emiatt a szobába, attól tartva, hogy Nina megbánta, hogy befogadott, míg Kyle szemébe elástam magam.
- Szia! - néz végig rajtam Nina. - Jól vagy? - kérdi csendesen, mire én csak megvonom a vállam. - Nézd tudom, hogy a tegnap nem pont úgy alakult, ahogy kellett volna és illet volna szólnom arról, hogy Andy néha betoppan, de azt hittem már nem fog megtörténni, mivel az utolsó alkalom hónapokkal ezelőtt volt. Ő nem rossz ember, senkinek se lenne képes ártani, csak annak mutatja magát - jelenti ki.
- Én abban azért nem lennék biztos - jegyzi meg Kyle. - Lehet, hogy nem rossz srác, hiszen tudod, hogy bírom, de te is tisztában vagy vele, hogy néha elszáll az agya és olyankor nem önmaga.
- Befognád? - mordul rá a lány. - Ne is hallgass rá, ismerem a bátyám. Nem egy szent, de lányoknak sosem ártana, ezt elhiheted nekem.
- Nincs semmi gond - szólalok meg. - Nem kell értem aggódnotok, jól vagyok, csak meglepett az éjszaka a megjelenése, de semmi bajom.
Már annyi embernek hazudtam, hogy úgy jön belőlem, mintha magát az igazságot mondanám el. Utálom, hogy ez vált belőlem, de nem tudok mit kezdeni magammal, hiszen ha mindig bevallanám az igazságot, akkor csak sajnálatot kapnák az emberektől, azt pedig képtelen lennék elviselni. Jobb nekem, ha egyedül küzdök meg néhány problémámmal, minthogy másokkal is megosszam és ezáltal gyengének és magatehetetlennek érezzem magam.
- Tudjátok - lép be Andy a konyhába - csak egy baszott ajtó választ el tőletek és a fülem szerencsére még jól van, szóval nem kell úgy beszélni rólam, mintha itt sem lennék - pillant rám. - Különben pedig egy szavát se higgyétek el, hazudik.
- Miről beszélsz? - néz rá kérdően a huga, én pedig összébb húzom magam ültömben, de a kékszemű csak rám pillant. - Miről beszél Juliett?
- Semmiről - sóhajtok fel. - Vagyis nem fontos, mint már mondtam jól vagyok - ismételem meg magam. Nem tudom, hogy mit akar ezzel elérni, de nincs szükségem ilyen dolgokra. Egyszerűen utálom, ha valaki be akar mártani, mert eltitkolok néhány dolgot. Igen látott engem egy gyenge pillanatomban, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tud rólam és ezt a többiekkel is meg kell osztania. Senki másra nem tartozik rajtam kívül. - Reggel kijöttem egy pohár vízért, mert kicsit megfájdult a fejem - egyszerűsítek az igazságon. - Csak ezt látta...
Tisztában vagyok vele, hogy nem igazán győztem meg őket, de örülök, hogy nem tesznek fel további kérdéseket erről.
- Két óra múlva elhúzok - néz Ninára Andy - de még sokszor megjelenek majd, szóval ha lehet ne kapjon senki se frászt, ha meglát - kapja fel a csészéjét, majd elhaladva mellettem a fülemhez hajon. - Cicám, nekem az pánikrohamnak tűnt, nem egy szimpla fejfájásnak - suttogja.

***

Az elmúlt pár napban nem találkoztam Andyvel, szerencsére nem tartotta be az ígéretét és nem jelent meg itt. Nina elég sok időt tölt velem, amikor nem Kyle-val van. Igen, hét napból négyet alig látom, de persze ezért én sosem fogok rá haragudni. Örülök, hogy megtalálta a baráti körét és talán még egy olyan személyt is, akiért többet érez, mint egy szimpla barátság. Viszont Tris-t még mindig nem bírom. Nem sokat találkoztunk, de az a pár óra éppen elég volt számomra. Lehet, hogy nincs vele semmi baj, de én egyszerűen nem csípem az ilyen pasikat. Rámenősek és akaratosak, amivel szinte mindig elérik és megszerzik, amit szeretnének, de én nem vagyok ilyen. Engem idegesít a hasonló viselkedés. 
A konyhában uralkodó csendet a telefonom pittyegése töri meg, mire tenkitetem egyből odakapom. A kijelzőn Jack neve villog, én pedig sóhajtva nyúlok a készülék után. Szinte napi szinten beszélünk, ami kezd egyre kínosabb lenni. Persze jól esik, hogy törődik velem, de lassan oda fogok jutni, hogy megsajnálom, hogy ennyiszer verem át. Bűntudatom lesz, mivel az igazság egy részét mindig eltitkolom előle. 
- Jack - szólok bele. - Rég nem hallottam felőled - jegyzem meg.
- Szia - nevet fel. - Gondolom lassan már kezd eleged lenni belőlem, de én csak akkor vagyok nyugodt, ha beszélünk - teszi hozzá. - Meglehet, hogy úgy érzed, hogy olyan vagyok, mint egy pióca, akit nem lehet lekoptatni, de anyukád is ezt szerette volna, ebben biztos vagyok. Sosem vagy elég idős ahhoz, hogy a családtagjaid ne aggódjanak érted. 
- Tudom - motyogom. - Igazság szerint örülök, hogy szinte minden nap zaklatsz, viszont tudnod kell, hogy jól vagyok. Sokkal jobban. Nem lesz az ember hamar túl a problémákon, viszont az biztos, hogy idővel jobb lesz, sokkal jobb, csak meg kell várni, hogy eljöjjön az a pillanat. 
- Erős lány vagy te, szóval ezzel én tisztában vagyok - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Ma kivételesen csak azért hívtalak, hogy sok sikert kívánjak az első hetedhez. Én is voltam egyetemista és nem könnyű az első nap, de túl fogod élni és meglátod, hogy a következő alkalom már sokkal jobb lesz. Barátkozz össze néhány jófej sráccal és a többi majd alakul magától.
- Köszi - mosolyodom el. - Azon leszek, hogy így alakuljon a napom - biztosítom róla. Nincs kedvem minden nap egyedül sétálni a folyosókon és beülni az órákra, szóval biztos lehetsz, hogy összekapom magam.
- Csak légy önmagad és akkor minden rendben lesz.
- Így lesz, de nekem most mennem kell, ha nem akarok elkésni - teszem hozzá. - Még beszélünk, szia Jack. 

***

Csütörtök reggel, ahogy a konyha felé haladok hangok ütik meg a fülem. Andy. Biztos vagyok benne, hogy az egyik fél ő lehet, míg a másik biztosan Nina, viszont ahogy hallom nem éppen rózsás helyzetben fogok őket elkapni. Semmi közöm a családi vitákhoz, de ha most nem iszom meg a kávém és indulok el nem leszek bent időben és semmi kedvem a késéshez. 
- Nézd én semmit sem kérek tőled azon kívül, ha apa kérdi itt voltam-e te nemleges választ adj rá - mondja idegesen Andy. - Csak ezt tedd meg értem hugi.
- Hányszor fogod még azt kérdi tőlem, hogy hazudjak miattad? - sóhajt fel. - Családtag vagy és fontos nekem, de Andy nem hazudhatok folyamatosan érted.
- Csak tedd meg, jó? - morogja. - Utoljára - teszi hozzá lágyabb hangon. 
- Rendben legyen - adja meg magát - de te is tisztában vagy vele, hogy ez nem az utolsó alkalom Andy.
- Szeretlek - szólal meg a másik fél lágy hangon.
Mivel már így is sokat hallottam a kilincset lenyomva lépek be a konyhába, mire mindketten rám kapják a tekintetüket. Nina mosolyogva üdvözöl, míg Andy komoly tekintettel vizslat. 
- Sziasztok! - intek egyet. - Én nem akarlak titeket zavarni, csak a kávémért jöttem, mert így is késésben vagyok - adom a tudtukra. - Szóval... - lépek az ajtó felé, de mielőtt még kilépnék rajta Nina hangja megállít.
- Andy, elvihetnéd - dobja fel az ötletet. - Neked is mindjárt kezdődik az órád és gondolom te sem szeretnéd lekésni - vigyorog rá a huga, mire mi értetlenül nézünk rá. - Várjatok, ti nem is tudjátok, hogy egy egyetemre jártok? - váltogatja közöttünk a tekintetét. - Szóval nem tudtátok, sebaj már ez is megvolt, szóval vidd el szépen őt is, ha már egy helyre tartotok. 
- Igazán semmi szükség erre - vágom rá. - Még elérem a buszt és akkor biztosan nem késem el - magyarázkodom, mivel semmi kedvem sem lenne egy kocsiban utazni azzal a személlyel, aki láthatóan nem bír engem.
- Ugyanmár - sóhajt fel Nina. - Elviszed őt, ugyan Andy? - néz az említettre.
- Persze - morogja. Látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez, de mégis belemegy, gondolom a huga miatt, hiszen tudja, hogy az előbb kért tőle szívességet és ha most engem nem visz el, akkor valószínűleg sosem megy bele. - Jössz? - pillant rám, mire én csak egy aprót bólintok. 
Csendben sétálunk a kocsija felé, miközben én végig arra gondolok, hogy közös egyetemre járunk, amiről én eddig a napig nem is tudtam. Már négy napja vagyok ott, de még egyszer sem láttam őt ott. Arról nem is beszélve, hogy sose gondoltam volna, hogy ő ilyen karra járna, szinte egyáltalán nem illik a kinézetéhez. Őt sokkal inkább rosszfiúnak nézném, aki biztosan valami olyan karra jár, amit könnyen elvégez, majd a jövőben semmi hasznát sem veszi, nem pedig egy művészeti egyetemre. Persze azzal tisztában vagyok, hogy a külső nem minden, meg legtöbb esetben az ilyen személyekben sokkal több művészet lakozik, mint bármelyik másikban, de ez azért mégis fura.
- Mit bámulsz? - szólal meg, amint beülünk a kocsijába. - Mióta kiléptünk a hugom ajtaján le sem veszed rólam a szemeid. Persze tudom, hogy jól nézek ki, de attól még elég zavaró cica.
- Egyáltalán nem ezért néztelek - forgatom meg a szemeim. - Csak nehezemre esik elhinni, hogy ugyanarra az egyetemre jársz, amire én - jegyzem meg. 
- Megleptél, nem is tagadtad, hogy néztél, pedig biztos voltam benne, hogy ezt fogod tenni - vigyorodik el. 
- Nem ismersz, szóval nem tudhatod mi lesz a következő lépésem - jegyzem meg szárazon. 
- Ezt azért nem mondanám - pillant rám. - Lehet nem ismerlek olyan régóta, viszont én már most tudom egy titkod, amit még Ninának sem árultál el. 
- Sosem lett volna szabad megtudnod, és senki másnak sem - vágom rá. - Az a magánéletem és csak rám tartozik. Igazán megköszönném, ha legközelebb nem próbálnád meg senkinek sem kikotyogni, mint napokkal ezelőtt. 
- Én semmit sem mondtam - védi meg magát. - Csak megjegyeztem valamit, viszont annak még csak a közelébe sem voltam, hogy kikotyogjam, ahogy te mondtad. 
- Inkább ne beszéljünk az út hátralevő részében - jegyzem meg.
- Mi az cica, ennyire nem bírod a társaságom? - tesz fel egy újabb kérdést, de én nem méltatom válaszommal, csak az utat figyelem, ami belőle kuncogást vált ki.
Idegesít. El sem lehet mondani, hogy mennyire. Sosem szerettem az olyan srácokat, akik folyamatosan azon vannak, hogy a lányok agyára menjenek, viszont valami vonz is benne. Azok a kék szemek. Azok a szemek, amik biztonságot sugallnak nekem, amik képesek elérni, hogy egy pillanat alatt összetörjek, csak azért, mert egy másik személyre emlékeztetnek, aki nagyon fontos volt számomra. Viszont ugyanabba a pillanatba taszít is, hiába érzem magam biztonságba, mert valami miatt megrémülök tőlük, talán mert az utolsó pillanatot idézi fel bennem, amikor láthattam. Sosem gondoltam volna, hogy már az első itt töltött napomon találkozok valakivel, aki teljesen a feje tetejére állítja a világom, de úgy látszik a sors azt akarja, hogy ne legyen egy nyugodt percem sem. Talán így szeretné elérni, hogy ne azokra a pillanatokra gondoljak, amik fájnak, hanem mással legyek elfoglalva. Andyvel. Ha ez volt a célja, akkor igazán jó úton halad.
Már csak egy órám van hátra, ami tíz perc múlva kezdődik. Sosem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fognak telni az óráim. Valamiért abba a hitbe éltem, hogy néhány olyan lesz, mint a gimibe. Egy óra, ami egy egész életnek tűnik, de itt nincs ilyenről szó, jó a társaság, laza tanárok, akik nem beléd akarják tömni az igazukat, hanem csak szeretnének neked olyat mutatni, amit tudni szeretnél és amivel fejlesztheted magad.
- Juliett! - áll meg a szekrényem mellett Lola. - Már kérdezni szerettem volna tőled valamit, csak a szünetekben nem volt rá elég időm, most viszont már nem akarom tovább halasztgatni.
Lola az egyik csoporttársam, akivel már első nap megtaláltuk a közös hangot. Nem mondom, hogy életre szóló barátságot kötöttünk, de azt el tudom képzelni, hogy ebben a pár évben közel fogunk egymáshoz kerülni, mivel elég sok közös van bennünk.
- Te ismered valahonnan Andyt? - kérdez rá konkrétan a dologra, mire nekem ráncba szalad a homlokom. Én csak egy Andyt ismerek és csak reménykedni tudok benne, hogy annak a személynek, akit ő említett semmi köze, ahhoz, akit én ismerek. - Szinte minden szünetben téged bámul, megállás nélkül, amivel nem lenne semmi baj, ha nem keringene róla elég rossz hír - hajol hozzám közelebb. - Zűrös múltja van és a családjával sem jön ki valami jól, arról pedig ne is beszéljünk, hogy az egyetemről minden lány odáig van érte, viszont ahányan csak a közelébe férkőztek sírva rohantak el tőle. Téged már biztosan megjegyzett magának és most éppen azt próbálja eldönteni, hogy mit kell csinálnia annak érdekében, hogy széttedd neki a lábad.
Nagyot nyelve fordulok abba az irányba, ahová Lola bámul. Ilyen nincs. Komolyan ilyen kicsit ez az épület, hogy képtelenek vagyunk elkerülni egymást? Hiába reménykedem abban, hogy talán egy másik srácról lenne szó, már eldőlt, hogy igenis az az Andy az illető, akit én ismerek. Az egyetlen Andy, akit ismerek.
- Fogalmam sincs, hogy ki ő - fordulok vissza felé. - És engem nem kell félteni, nem adom meg olyan könnyen magam senkinek sem. Nem elég néhány szép szó és cuki mosoly ahhoz, hogy levegyenek a lábamról.
- Te nem tudod miről beszélsz - rázza meg a fejét. - Ez a srác még a tanárokat is magához vonzza, kevés nő van, aki fiatal, de nem vagyok benne biztos, hogy nem volt már meg neki mind. Hidd el mindenkit le tud venni a lábáról egy szó nélkül is.
- Téged is? - vonom fel a szemöldököm.
- Én nem érdeklem őt - vonja meg a vállát. - Ezt elég szépen a tudtomra adta már még a gimiben, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy te vagy a kiszemeltje és nem szeretném, hogy kanállal kelljen majd összekaparnom téged a földről.
- Ne nevettess már. Ez velem nem fog megtörténni. Nem azért jöttem ide, hogy viszonyom legyen, hanem azért, hogy felejtsek és biztos lehetsz benne, hogy nem fog semmi sem történni közöttünk.
- Akkor azt ajánlom vedd fel a legerősebb maszkod, mert éppen ide tart - jegyzi meg. - Találkozunk órán - fordul el tőlem, majd siet a szekrényéhez, mire én sóhajtva fordulok meg, majd kutatok tovább az enyémben.
Érzem az egyre közeledő lépteket, de figyelmen kívül hagyom, egészen addig a pillanatig, míg mellkasa szorosan simul a hátamhoz. Mély levegőt véve, csapom be a szekrényem, majd fordulok meg. Közel van hozzám, ami miatt tisztán látom kék szemeit, amik egyből kételyeket keltenek bennem mondandómat nézve, de nem engedhetem meg, hogy csak azért, mert valakire hasonlít megnyíljak neki.
- Tudod - szólal meg mély hangján - egész nap azon gondolkodtam mi fogott meg benned. Valamiért kíváncsi vagyok rád, bár te nem szeretnéd, hogy megismerjelek, viszont én ettől csak jobban szeretném. Furcsa nem igaz? Napokkal ezelőtt is hasonló helyzetbe találkoztunk.
- Ha te azt találkozásnak nevezed, hogy valakire a frászt hozod, akkor ezt is mondhatjuk - fonom össze a karjaim.
- Ugyan már - kap a szabad kezével a derekam után - nem vagy te ilyen kemény - néz a szemeimbe. - Lehet, hogy másoknak be tudod ezt adni, de cicám nekem nem fog sikerülni. Tudod én kétszer is láttalak már összetörni, szóval tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy álca részedről és el fogom érni, hogy szépen lehulljon rólad.
- Nem hiszem, hogy sikerülni fog - jegyzem meg halkan.
- Látom már nem vagy olyan merész - nevet fel. - És megsúgom, hogy biztosan menni fog, mivel pár napot Ninánál fogok tölteni - kacsint rám, majd sarkon fordul és elsiet.
Az álcával teljesen igaza van, eddig bíztam benne, hogy nem lesz olyan személy, aki képes lesz majd megszabadítani tőle, de úgy látszik tévedtem. Ő lesz az, akitől félnem kell, mert hatással van rám. Valahogy meg kell magam tőle védenem, csak azt nem találtam ki hogyan, ha ugyanabba a lakásba leszünk, ami mellesleg csak két szobás.

Sziasztok! Itt a következő rész. Kicsit lapos és az én tetszésemet egyáltalán nem nyerte el, de megígérem, hogy a következő érdekesebb lesz, csak azt már nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik, mivel lassan elérkezik a szesszió ideje, amikor nem igazán lesz időm írni, de próbálkozni fogok. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép hétvégét!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése