2018. február 25., vasárnap

3.rész


"Úgysem lenne rá képes, igaz?"


Távolodó alakját bámulva próbálok levegőhöz jutni, ami most kicsit sem megy valami könnyen. Össze leszek vele zárva ki tudja mennyi időre, amiben biztos nem egy kiborulásom lesz előtte, mivel ezer százalék, hogy figyelni fog rá. Már látott olyan állapotban és pontosan tudta, hogy mi volt, annak ellenére, hogy próbáltam magam erősnek mutatni. Tisztában volt vele, hogy pánikrohamom volt és ez baj, nagy baj. A barátaimnak sem beszéltem még erről, nemhogy egy ismeretlennel és ő mégis rájött az első pillanatban. Van benne valami, ami egyszerre éri el nálam, hogy biztonságban érezem magam és rettegjek tőle. Miért kék a szeme? Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a probléma. Azok a rohadt szemek. 
Idegesen kapkodok levegő után lehunyt szemekkel, miközben hátam a szekrényemhez nyomom. Be és ki, menni fog. Itt nem borulok ki, majd otthon a szobában, ahol senki se láthatja. A francba is, hiszen csak egy srác, aki meg akar kapni nem borulhatok ki csak azért, mert hasonlít valakire. Ő sosem lehet az a személy, szóval csak ki kell zárnom a kísértést, hogy a szemébe nézzek és akkor nem lesz semmi baj az elkövetkezendő napokban. Hiszen másképp nem tud megtörni. A szemei azok, amik elgyengítenek, és ha nem nézek beléjük akkor kevesebb az esélye annak, hogy én is összetört szívvel végezzem, ahogy Lola mesélte a többiekről. 
- Minden rendben? - hallom meg barátnőm aggódó hangját, mire szemeim kipattannak. 
- Persze - lehelem. - Minden a legnagyobb rendben - tolom el magam a szekrénytől - menjünk - erőltetek magamra mosolyt, amit ő kételkedve néz. Annak ellenére, hogy még alig ismer, simán feltűnt, hogy mekkorát hazudtam az imént. - Kérdezhetek valamit? - pillantok rá, ahogy a terem felé sétálunk. Bólint. - Te még régebbről ismered őt?
- Egy gimibe jártunk - mondja. - Azt nem igazán mondanám, hogy jóban voltunk, de azért köszöntünk egymásnak. Minden lánynak bejött, persze nekem is, de ez érthető, hiszen csak rá kell nézni, és az embert leveszi a lábáról, viszont én sosem voltam elég menő ahhoz, hogy másképp tekintsem rám. És nem vagyok az a lány, aki csak egyéjszakás kalandot keres magának, tehát mikor felajánlotta, akkor én szépen visszautasítottam és azóta is örülök, hogy ezt tettem. Gondolj csak bele, ha egy lánynak, mint én, aki érzelmes és általában mindent jól átgondol a következémnyekkel együtt, mi lett volna ha lefekszem vele... először. Kötődtem volna hozzá, tagadni sem lehetne, és nekem nem volt szükségem lelki fájdalomra, szóval szépen lebeszéltem magam és már magasról teszek rá, csak azokat a lányokat sajnálom, akik képtelenek neki nemet mondani, mert végül mindig ők esnek pofára, mivel soha nem kötelezi el magát, ezt jegyezd meg. Bármit is ígérne neked, az csak addig lenne igaz, míg megkap téged, aztán szépen a szemedbe röhögne és szétkürtölné az egész egyetemnek, hogy mennyire naiv vagy.
- Már mondtam, hogy nem elég egy szép mosoly és néhány kedves szó, Lola - rázom meg a fejem. - Én nem vagyok egy kapható lány, aki mindenre ugrik, ha egy olyan személy, mint ő hozzászól. Sosem voltam olyan és sosem leszek.
- Adhatok egy tanácsot? - kérdi félve, mire megvonom a vállam. - Beválhat a terved, de ahhoz, hogy sikerüljön messziről kerüld el a tekintetét, mert azoktól a kéken izzó szemektől bármire képes az ember.
- Azon leszek - nyelek egyet.
Hazafelé sétálva azon gondolkodom, hogy miért pont most kellett vele összefutnom. Talán a sors azért hozta őt az utamba, hogy megnehezítse a továbblépésem, vagy azért, hogy általa legyen könnyebb? Butaság! Hogy lenne már könnyebb, mikor olyan, mint ő. Csak egy álomban élnék, amiből pontosan akkor ébrednék fel, amikor már késő lenne nemet mondanom az érzéseimnek. Tehát meg kell akadályoznom ennek bekövetkezését, legyen bármilyen nehéz is. 
Éppen a kulcsaimat keresem a táskámba, ahol már megint akkora a rendetlenség, hogy nem igazán akar előkerülni, amikor egy test préselődik a hátamhoz, majd egy ismerős kéz nyúl el mellettem és nyitja ki az ajtót számunkra.
- Csak azért kétbalkezeskedsz itt, hogy közel kerülj hozzám? - suttogja a fülembe, mire levegő után kapok. - Vagy csak annyira remegnek a kezeid, hogy nem találod a kulcsod?
- Fejezd ezt be - morogom alig hallhatóan. - Nem tudsz te semmit se rólam, Andrew.
- Ne nevezz így! - kapja el a karom. - Utálom - szorít a fogásán.
- Hé - rántom meg a kezem. - Ez fáj, eressz!
- Miért vagy te ennyire idegesítő - fúja ki a levegőt. - Az agyamra fogsz menni, már előre látom, de tudod mit? - hajol ismét közel hozzám. - Ennek ellenére is meg akarlak ismerni, mindennél jobban.
- Magánszféra - vágom hozzá, mire csak felnevet, majd a lakásba lépve tűnik el a szemeim elől.
Gyors léptekkel haladok a szobám felé, majd vágom be magam után az ajtót, mire nevetése betölti az egész lakást. Seggfej! Csak nyugalom, hiszen ha így folytatom, akkor elég hamar rá fog jönni, hogy mennyire könnyű engem felhúzni, amit nem engedhetek meg neki.
Már reggel tudtam, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, de nem hittem volna, hogy ennyire. Abban bíztam, hogy esetleg egy váratlan dolgozat vagy valami, de nem nekem éppen azt kell megtudnom, hogy Andy érdekesnek tart és meg akar fejteni, na arról meg ne is beszéljünk, hogy pár napig egy légtérbe kell vele lennem. Elképzelni sem tudom, hogy fogom kibírni, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy ezt észre is vegye rajtam. Lehet, hogy törékeny a lelkiállapotom, viszont ha valamit eldöntök képes vagyok magam tartani hozzá, amíg be nem törik a felhúzott falam.
Sóhajtva dobom le magam az ágyamra, majd pillantok a telefonomra, amin üzenetem érkezett. Nina későn ér haza, csodálatos. Kettesben leszek vele ki tudja mennyi ideig, de legalább a szobámba nem fogja rám törni az ajtót. A fiókom kihúzva veszem elő a füzetem, majd fordítok egy sima fehér lapra. Semmi másra nincs szükségem, mint pár óra nyugalomra és a rajzolással ezt mindig elérem.
Fél óra elteltével igéző szemek bámultak vissza rám. A francba már. Akaratom ellenére is az ő szemeit rajzoltam le, hát persze hiszen másra sem vagyok képes gondolni, csak arra, hogy pontosan olyanok, mint az övéi voltak. Nagyon gyorsan le kell erről szoknom különben azt fogom észrevenni, hogy teljesen benne vagyok a pácban, ahonnan csak egy kiút van, amit pedig sosem szeretnék megtenni. Nem akarom, hogy rá emlékeztessen, képtelen vagyok a közelébe lenni, ha a szemeibe nézek. Mindent felidéz bennem, és ha ez végig így lesz, össze fogok omlani.
- Nem! - jelentem ki a tükörbe nézve. - Ezt nem engedhetem meg magamnak - suttogom.
Sietős léptekkel indulok meg a konyha felé ugyanis muszáj innom valami hideget, méghozzá azonnal. Persze arról totálisan megfeledkeztem, hogy nem vagyok egyedül, de ebben a pillanatban nem érdekel, hogy csak egy póló van rajtam, biztosan nem én vagyok az első lány, aki így lát. Most nem is vele kell foglalkoznom, hanem a megnyugvással.
- Már azt hittem tőlem rejtőzöl el - pillant végig rajtam, amint belépek a konyhába és a csaphoz rohanok. Nem érdekel. Nem érdekel. Lekapva egy poharat a polcról töltöm meg vízzel, majd emelem az ajkamhoz. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, amint érzem végigcsúszni a folyadékot a torkomon. - Jól vagy? - szalad ráncba a homloka, amint észreveszi a kapkodásom és sápadt arcom.
- Jobban nem is lehetnék - emelem rá a szemeim. - Tökéletesen.
- Mi a francért hazudsz? - csattan rám. - Legalább előttem ne titkold, ha már úgyis lebuktál. Ha jól lennél, akkor mi a franc volt az előbb a kezdetleges pánikroham? Nem vagyok vak és te se nézz annak.
- Semmi közöd hozzá - mordulok rá. - Mint látod jól vagyok, nem kell ilyen bunkónak lenni, ha egy lány nem akarja a társaságod. Leszarom, hogy mit akarsz, ahogy azt is, hogy érdekesnek találsz, de jó ha ezt megjegyzed, én nem az a lány vagyok, aki be fog dőlni a dumádnak. Nekem nem kellenek olyan pasik, akik csak használják, majd kidobják a lányokat, s tudod miért nem? Már találkoztam ilyenekkel és eszem ágába sincs még eggyel ütközni - fortyogom.
- Tehát beszéltél Lolával - húzza mosolyra az ajkát. - Én pedig egyszer mondom el neked - lép elém, majd szorít a pulthoz. - Egyszer sem ígértem többet egy lánynak sem, mint amennyit adtam. Neked pedig nem kellene elhinni az összes pletykát másokról, mert tudod az embert előbb meg kell ismerni és csak utána ítélkezni felette, vagy te nem így gondolod? Szerinted a pletykák mindig igazak és az emberek pontosan olyanok, amilyennek leírják őket? Hadd súgjak meg neked valamit, nem az vagyok, akinek a többiek hisznek és te sem az vagy, akinek mutatod magad, de csak menekülsz minden probléma elől, mert az könnyebb, mint szembenézni velük! - csattan fel az utolsó mondatnál.
Ez telibe talált. Nem tudom, hogy ez volt-e a szándéka, de a pult szélét szorító kezeim magam mellé estek, én pedig lehajtott fejjel álltam előtte, miközben szemeim könnyek mardosták. Igaza van. Lehet, hogy másnak nehezen ismerném be, de magamnak sosem hazudok. Ítélkezem felette, pedig pontosan én mondom azt, hogy előbb meg kell ismerni az embert, nem pedig elhinni, amit mások mondanak róla. Arról is teljesen igaza van, hogy menekülök, de mégis mi mást csinálhatnék. Ott nem bírtam tovább, próbáltam, de sehogy sem ment. Lehet, hogy gyenge és gyáva vagyok, de tisztában vagyok vele, ha maradok, akkor sosem kerülhetnék ki abból az állapotból. Itt még van egy kis esélyem.
- Te is pontosan ezt csinálod - suttogom megtörten. - Nem tudod a háttért, de elítélsz, mert menekülök.
Megpróbálom kikerülni, de nem enged el. A karom után kap és felemeli az állam, hogy a szemeibe nézzek, amitől csak összerezzenek. Miért kell ilyen szemei legyenek? Kíváncsian fürkészi az arcom, miközben én egyre csak összébb török a tekintete alatt.
- Akkor miért nem avatsz be? - kérdi.
Kínomban felnevetek. Persze avassam be, egy tök ismeretlent, akiben senki sem bízik. Lehet, hogy nem olyan, amilyennek a többiek hiszik, de attól én még nem bízom benne, ahhoz el kell nyerje a bizalmam, de ha így folytatja akkor ez sosem történik majd meg.
- Idegen vagy, és nem bízom benned - adom a tudtára, majd kirántva magam lépek el mellőle.
- Tudod néha egy idegennek könnyebb megnyílni, mint egy ismerősnek - suttogja halkan, mielőtt kilépek a konyhából.
Azt vártam, ha idejövök, akkor minden jobb lesz, hát úgy látszik az élet teli van meglepetésekkel, mert nem igazán tudom elképzelni, hogy ez egy nyugodt élet kezdete lesz, ebben a városban.

***

Nyolckor Nina, Kyle társaságában lép be a lakásba, majd elkiabálja magát, hogy hoztak kaját. Én épp a fürdőből jövök kifelé, megpróbálhatnék észrevétlenül visszaosonni a szobámba, viszont éhes vagyok. Ha pedig most nem eszem, akkor később fogok majd kilopakodni, ahol igazán nagy esély van egy újabb találkozásra a konyhába és ahhoz semmi kedvem. Erőt véve magamon mosolyogva indulok a nappali felé, ahol már lepakolták a kínait, ha jól látom az asztalra.
- Milyen napod volt? - kérdi tőlem Nina, amint észrevesz.
- Fárasztó, de kibírtam - vonom meg a vállam, majd vágom le magam a kanapéra.
Kyle és Andy sehol sincs, már épp kezdek megkönnyebbülni, hogy lelépett, de ekkor kilépnek a konyhából poharakkal a kezükben. Karma.
- Szia Jul - mosolyog rám a most érkező vendég.
- Helló Kyle - viszonzom tettét. - Hol voltatok ilyen sokáig? - húzogatom a szemöldököm miközben ide oda kapom köztük a tekintetem. - Mi történt? Vörösödsz! - csapom össze a tenyerem, amikor észreveszem a barátnőmön a jeleket.
- Még szép, hogy vörösödöm, mert dühös vagyok - dünnyögi. - Idegesítő, hogy minden áldott nap ezt kell hallgatnom, pedig már legalább ezerszer elmondtam neked, hogy Kyle a legjobb barátom - morogja az említettre mutatva.
- Csak beugrottuk egy bárba a haverokkal órák után - vonja meg a vállát Kyle. - Ne is foglalkozz vele, ma nincs igazán jó napja - adja a tudtomra - kicsit feszült a közelgő vizsgája miatt.
- Talán segíthetnél rajta - kacsintok rá.
- Meglátjuk mit tehetek - nevet fel.
- Utállak titeket! - jelenti ki tiszta vörös fejjel Nina. - Te pedig - bök Andy felé - ha meg mert szólalni kiteszlek, leszarva, hogy éppen hol fogsz csövezni.
- Meg sem szólaltam - emeli fel védekezően a kezeit.
Kyle-val jól kijövök, és amit időm majd engedi el is fogok vele beszélgetni kettesben, ugyanis tudni akarom, hogy jól látom-e a jeleket, mert ha igen, akkor itt az ideje a tettek mezejére lépni, mielőtt Nina totál becsavarodik.
- Meglepő, hogy mindketten egyben vagytok és a ház is rendben van - mondja egy újabb falat után. - Biztos voltam benne, hogy valamit tenni fogtok, amíg kettesben vagytok a lakásban. Arra tippeltem valaki hulláját találom meg majd valamelyik sarokban - nevet fel.
- Ugyan már, ilyennek ismersz te engem? - néz rá ártatlanul Andy.
- Őszintén? - vonja fel a szemöldökét. - Nem. Az sokkal inkább biztosabb, hogy valahogy megtöröd a kőszívét, majd az ágyadba csalod és miután közlöd vele, csak egy alkalom volt, kinyír téged majd lelép, mielőtt még hazaérnék.
- Ennyire harcias kiscica vagy? - vigyorog rám.
- Ha nem akarod tapasztalni, hogy mennyire, akkor jobb lesz ha befogod! - mordulok rá.
- Ezt már megbeszéltük - néz Andy szemeibe a húga. - Neked ő nem létezik, a lakótársam és a legjobb barátnőm, Andy, hagyd ki őt a mocskos ügyeidből.
- Jézus, Ni semmit sem tettem - sóhajt fel morogva - még - fordul felém, tátogva a szót, mire én csak elhúzom a szám.
A kellemes, ami aztán mindennek nevezhető csak annak nem, vacsora után a szobámba vonultam. Nem voltam még fáradt, de az biztos, hogy még egy órát nem bírtam volna ki a társaságban. Egyszerűen feszülten éreztem magam. Andy végig bámult, minden mozdulatom követte, amire persze a húga mindig megjegyzéseket tett. Viszont azt egyszer sem vette észre, hogy bámul rá Kyle. Hogy lehet ennyire vak az én barátnőm, akinek régen semmiség volt észrevennie, ha valakinek bejött? Vagy csak direkt nem akarja látni? Igen ez is benne van a pakliban, hiszen ki az, aki tönkre akar tenni egy jó barátságot azzal, hogy összejön az illetővel, aztán ha később szakítanak, akkor nem csak a szerelmét veszíti el, hanem a barátját is... Részben érthető, de nekik működne a kapcsolatuk ebben biztos vagyok, éppen azért fogom megadni azt a bizonyos kezdő lökést Kyle-nak, amint szakítok rá időt.
Alig tíz perce ébredtem fel, hangos veszekedésre, ami Andytől származott, bár a másik felet nem hallottam, így minden bizonnyal telefonon veszekedhetett. Ha hétvége lenne, akkor biztosan leordítanám a fejét, de ma még óráim vannak. Sosem szoktam elaludni, én nem az az ember vagyok, most viszont rá kell jönnöm, hogy alig öt perc múlva indul a busz, és annak, hogy én elérjem igen kevés az esélye.
- A rohadt életbe! - káromkodom el magam. A nagy rohanásba észre sem vettem az utamban lévő dobozt, így sikeresen belerúgtam, aminek köszönhetően éles fájdalom nyíllal a lábamba. Mélyről törő nevetés csapja meg a fülem. - Ez nem vicces - morogom fél lábon ugrálva. - Mi a francot keres ez itt egyáltalán?
- Neked jött - adja a tudtomra Andy. - Könyvek, de én a helyedben nem állnék ott, ha nem akarod lekésni a buszod - nevet fel, mire figyelmen kívül hagyva a sajgó lábam veszem fel a cipőm. Már éppen indulnék, amikor ismét megszólal vidám hangon. - Azt hiszem esélytelen elérned, éppen most fordult be az utcába, innen pedig sietve is három perc.
- Mi a francért örülsz te ennek ennyire? - teszem csípőre a kezem. Lehetséges, hogy a tegnapi után nem szerencsés ilyen merésznek lennem vele, de most dühös vagyok és az ő jelenléte egyáltalán nem segít ezen.
- Csak érdekes, hogy éppen ma aludtál el, amikor pontosan azzal a tanárral van órád, aki utálja a későket - vonja meg a vállát. - De ha szeretnéd, két perc múlva indulok - mosolyog rám - velem jöhetsz, ha már úgyis egy helyre megyünk.
- Gyanús vagy nekem - kezdem el méregetni. - Utolsó alkalommal nem akartál elvinni, csak a húgod miatt tetted, hogy szívességet tegyen neked, most miért akarsz mégis segíteni? - kérdem tőle. Csak akkor esik le, hogy elárultam magam, amikor gúnyos vigyorával találom magam szembe, mire tekintetem egyből a padlóra kapom.
- Már mondtam neked cica, hogy nem szép dolog hallgatózni - dönti oldalra a fejét. - Csak segíteni akarok - válaszol végül a kérdésemre - de ha nem szükséges, akkor én megyek is.
Nem késhetek el erről az óráról. Nem akarok tőle segítséget kérni, hiszen biztosan kérni fog cserébe valamit, de le sem késhetem az óra kezdetét ha nem akarok megaláztatást.
- Várj - szólok után, amint elindul az ajtó irányába - elfogadom a segítséget - motyogom az orrom alatt. - Csak adj egy percet - teszem hozzá, majd a szobámba rohanok.
A lábam még mindig sajog és van egy olyan érzésem, hogy még egy jó ideig fog is. Teljesen elfelejtettem azokat a könyveket... egy pillanat, én mindig csak a fél összeget fizetem ki rendeléskor a másik felét, pedig amikor megérkezik, ha nem én fizettem ki, akkor ki tette? Andy vagy Nina? De mivel Nina nem szólt nekem, ezek szerint nem is ő volt. Basszus, semmi kedvem szóba állni vele egy ilyen témával, meg alapból el kellene kerüljem, de hát ez igazán nehéz, ha egy házba lakik vele az ember. A táskám felkapva bicegek ki a szobámból, viszont a nappaliba érve Andy-t már sehol sem találom.
- Rohadék - morgom. El sem hiszem, hogy elment, hiszen megmondtam neki, hogy egy perc és jövök. Duzzogva lépek ki az ajtón majd zárom be azt. Hihetetlen. Talán jobb lenne ha be sem mennék erre az órára, ha már úgyis elkésem.
- Ki húzott fel ennyire az eltelt majdnem három percben? - szólal meg egy mély hang, amint kiérek az utcára, mire ijedten fordulok az irányába. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Tehát nem ment el, csak lejött. - Várjunk - nevet fel - ugye azt hitted, hogy már leléptem?
Válaszra sem méltatva indulok el a kocsija felé, majd ülök be ugyanis nyitva találom az ajtót. Bezárt ajtókkal is tisztán hallom a nevetését, amiért legszívesebben ráordítanék, hogy fejezze be, de befogom, mivel semmi kedvem ahhoz, hogy meggondolja magát.
Az út nem olyan hosszú ezért muszáj minél hamarabb rávennem magam, hogy megkérdezzem a könyvekről, mert ha ő fizette ki, akkor ebben a pillanatban vissza akarom neki adni a tartozásom, mielőtt még esélye lenne szekálni érte. Na jó vegyünk egy mély lélegzetet, majd bökjük csak ki a kérdést, amire tudni szeretnénk a választ.
- Ki vette át a könyveket? - kérdem, miközben egyenesen bámulok előre.
- Én - jön rögtön a válasz.
- Uhh - nyögök fel akaratom ellenére is. - Szólnod kellett volna, mert ugyebár... - makogok.
- Igen, ki kellett fizetni a felét, de ne aggódj nem volt olyan sok és volt nálam apró - vonja meg a vállát.
- De mi a fenéért nem szóltál, hogy megérkeztek és fizessem vissza? - pillantok rá dühösen. - Nem szeretek senkinek sem tartozni, amint hazaérek oda adom az árát, mert az asztalra van készítve.
Legszívesebben már most odaadnám neki, de az a baj, hogy annyira nem is volt olcsó, ahogy ő állítja, nálam pedig biztosan nincs annyi készpénz.
- Nem probléma, cica - vigyorog rám.
Annyira másképp viselkedik most, mint pár nappal ezelőtt. Este is kicsit furcsa volt, de nem adtam neki olyan nagy figyelmet. Azóta ilyen, hogy összekaptunk a konyhába. Kezdem azt hinni, hogy tényleg félreismerték őt az emberek és mindenki beveszi amit a többiektől hallott, meg sem próbálva utánanézni az igazságnak.
Már éppen szállnék ki a kocsiból, amikor elkapja a karom, mire kíváncsian fordulok felé.
- Órák után itt találkozunk - vigyorog rám.
- Busszal megyek! - jelentem ki gondolkodás nélkül.
- Én a helyedben nem akarnám, hogy valaki jelenetet rendezzen a buszmegállóba, vagy akár a buszon, mert hidd el cica képes vagyok leráncigálni onnan téged, majd a vállamra kapva egészen a kocsimig cipelni téged - néz mélyen a szemeimbe. - Itt találkozunk! - enged el.
Jézusom, mi a francba keveredtem én? Úgysem lenne rá képes, igaz? Hát ma biztosan ki fog derülni, mivel ezer százalék, hogy nem szállok be mellé.
- Szívesen a fuvart! - kiált utánam, de én figyelmen kívül hagyva kezdek el az egyetem felé szaladni.


Sziasztok! Tudom rohadt rég volt rész, már majdnem egy éve, amiért szörnyen utálom magam, de most visszatértem, nem lesznek a részek olyan hosszúak, mint az első két rész, de 3000 alá nem engedek. Nem mondhatom, hogy minden héten lesznek részek, mert a kihagyás miatt, igazán nehezen megy ide az írás de igyekezni fogok, nem ilyen lapos részeket írni, mint amilyen ez is volt. Sajnálom, remélem nem hagytatok el teljesen a kihagyás miatt, de ha páran már nem olvasnátok, azt is megérteném. Hamarosan jelentkezem. Most tényleg!

2017. április 30., vasárnap

2.rész


Valami, ami vonz és taszít is


Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaaludjak. Tényleg mindent megtettem, még a bárányokat is elkezdtem számolni, de semmi sem vált be. Képtelen vagyok kiverni a fejemből az alig pár órája történteket. Azokat a kék szemeket. Nem lenne szabad ezzel foglalkoznom, sőt még csak gondolni se rá, de hiába próbálom elterelni a gondolataim, valahogy mindig visszajutok arra a pillanatra, amikor találkozott a tekintetem az övével. Amikor felfedeztem, hogy milyen ragyogó szemei vannak...
- Elég - nyögök a párnámba. Mivel tisztában vagyok vele, hogy nem fog csoda történni és kedvem sincs itt feküdni, míg fel nem kell a nap, így erőt véve magamon ülök fel az ágyban. Néhány hajszálam egyből az arcomba hullik, amik az éjszaka folyamán kibújtak a kötésből, mire morogva kezdem el őket elsimítani az útból.
Nem pont így terveztem az első itt töltött éjszakám, de hát egyszer meg kell tanulnunk, hogy amikor valamit eldöntünk és azon vagyunk, hogy megvalósítsuk, akkor biztosan történik valami, aminek köszönhetően egy teljesen másik irányba fordul minden. Viszont egy valamit már most eldöntöttem, ami rám nem jellemző ebben az órában. Biztosan nem nézek ma tükörbe és nem is mozdulok ki itthonról. Erre senki se vehet rá. Maximum akkor ha Tristannak kedve támad átjönni és még Andy is itt lesz, mert egy személyt még képes leszek kizárni, de kettőt már biztosan nem. Ma semmihez, és senkihez sincs kedvem egyszerűen csak ki akarok ülni az ablakba és bámulni az elhaladó kocsikat...
Abban bízva lépek ki a szobámból, hogy még mindenki alszik és senki sem fogja észrevenni, hogy ebben az órában én már fenn vagyok. Próbálok halkan közlekedni, hiszen ha minden igaz, akkor valaki a kanapén alszik és semmi kedvem őt felébreszteni, mert ahogy észrevettem nem igazán volt jó kedve, bár ahhoz képest velem nem is volt annyira szemét, mint Ninával. A konyhába érve óvatosan nyitom ki a szekrényt, majd veszek ki belőle egy poharat, amit hideg vízzel töltök meg és a pultra helyezem.
Kezeim újból remegni kezdenek, miközben a levegőt is szaporábban veszem. Csodás. Tenyereim a pultra helyezve, lehajtott fejjel tartom meg magam, míg próbálom elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem a konyhába fogok kiborulni, ezzel mindenkit felkeltve. Össze kell magam szednem, sikerülni fog, hiszen már annyiszor csináltam. De nem enyhül, sokkal inkább erősödik, a szívemben érzett fájdalom, villámként hasít a fejembe, mire tenyereim egyből a halántékomhoz kapom, felszisszenve. A látásom is homályosulni kezd, én pedig teljesen transzba esem. Miért mindig akkor történik ez, amikor nem lenne szabad? Miért nem jöhetett rám a pánikroham, amíg a szobában voltam?
Nem ez az első alkalom, most is át fogom vészelni, hiszen már tapasztalt vagyok benne. Lassan ereszkedem a földre, majd döntöm hátam a szekrénynek, miközben mély lélegzeteket veszek. Percek óta ülök a földön, de nem akar enyhülni a fájdalom. Alig tudom visszatartani a sírásom, egyre jobban pánikba esem és ha nem engedem ki magamból, akkor képtelen leszek innen felállni, majd valahogy visszasétálni a szobámba, ahol nem ébresztenék fel lehetőleg senkit sem a zokogásommal, nem mint itt.
Be és ki, majd újra, míg meg nem szűnik a fájdalom, ezt tanították, amit hiába próbálok alkalmazni nem működik. Régen sem mindig vált be, de egy kicsit enyhített a fájdalmam, viszont most nem akar. Nem tudom tovább tartani magam, ha nem az emlékek miatt tőr rám a zokogás, akkor a fájdalomnak köszönhetően. Kezem a szám elé kapom, ezzel próbálva elnyomni a feltörő hangokat. Könnyeim végigfolynak az arcomon, majd le a nyakamon, miközben a fájdalom enyhülni kezd. A sírásnak köszönhetően mindig enyhül a fájdalom, ami nem normális. Persze tisztában vagyok vele, hogy néha jó kiadni magadból a dolgokat, mert megkönnyebbülünk tőle, de mindig? Én folyamatosan ezt csinálom, és ez minden csak nem normális.
Percek elteltével, amikor már jobban érzem magam, lábra emelkedem, majd a pulton lévő pohárért nyúlok, amiből lassan kiiszom a tartalmát. Kiszáradtam és teljesen elgyengültem a történtektől. Ha nem alszom és rámtőr a pánik, akkor mindig ez történik. Alig vagyok képes megállni a lábaimon, de most erőt kell magamon vennem és elsétálnom a szobámig.
Megfordulva egyből észreveszem, hogy valaki az ajtóban áll. Andy. Térdeim megremegnek, ahogy tekintetünk találkozik. Nem tudom mióta állhat itt, és miket láthatott, de abban biztos vagyok, hogy amilyen gyorsan csak tudok el kell innen tűnnöm. Rezzenéstelen arccal, és rideg kék szemeivel egyenesen engem bámul. Minden mozdulatom követi, de nem szólal meg, még csak mozdulni sem mozdul, csak áll és néz. Kiráz a hideg, ahogy kék szemeivel engem néz. Egyszerre önt el melegség, vonz magához, míg ugyanekkor borzongás fut rajtam végig, és nem jó értelemben, ami azt sugallja, hogy meneküljek tőle, amilyen messze csak tudok. Lassú, bizonytalan léptekkel indulok meg, miközben látásom ismét homályosulni kezd, de nem állok meg, nem akarok neki magyarázkodni. Már éppen mellette vagyok, amikor a lábam nem bírja el a testsúlyom és megroggyan. De mielőtt még összeesnék két kar megállít benne.
- Hé - kap utánam. Homloka ráncba szalad, miközben tart. Tudom, hogy mit vár, de én mit sem törődve a kíváncsi tekintetével, bontakozom ki a karjaiból, majd indulok el ismét. Erős vagyok, el fogom érni az ajtóm, és ha oda beléptem, akkor már semmitől sem kell tartanom. Meg fogom tudni csinálni, vagy mégsem? - A rohadt életbe - hallom meg mögülem mély hangját, majd sietős lépteit, amint testemből lassan kiárad az energia. Viszont mielőtt még találkozhatnék a földdel, utánam kap és megtart, majd minden elsötétülne előttem.
Percek? Órák? Napok? Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de amikor résnyire nyitom a szemeim, már világosabb van a szobában, mint volt. Behozott. Az ágyamban fekszem, gondosan betakarva. Mivel a házban még mindig csend uralkodik, bátorságot véve magamon könyökölök fel, hiszen biztosra veszem, hogy nem maradt a szobámban, megvárni míg felébredek. Először azt veszem észre, hogy nyitva az ajtóm, majd oldalra pillantva meglátom őt is, amint a székemben ülve egyenesen engem bámul. Tehát mégis itt maradt...
- Vigyázhatnál jobban is magadra! - mordul rám, miközben feláll, majd az ajtóm felé kezd sétálni. Vissza se pillantva lép ki rajta, miközben én értelmetlenül bámulok utána.
Itt volt velem. Vigyázott rám, míg fel nem ébredtem. A éjjeli viselkedéséből ítélve, biztos voltam benne, hogy az sem érdekelné, ha valaki éppen mellette dobná fel a talpát, de velem mégis törődött. Miért? Miért, amikor lecsitrizett? Utálom amikor az emberek felett ítélkeznek, mert azt hiszik az általuk kialakított kép igaz róluk... Vajon mit gondol rólam? Hogy egy elkényeztetett csitri vagyok, aki mindentől fél? Aki zokogásban tör ki, ha meglát egy idegent? És én? Én miért érzem magam egy picit is biztonságban a közelében? A szemei miatt... - suttogja egy hang a fejemben.
- Köszönöm - motyogom bár biztos vagyok benne, hogy nem hallotta meg, hiszen már rég levágta magát a kanapéra.
Fél óra elteltével erőt vettem magamon annyira, hogy a telefonomért nyúljak és megnyugtassam Jacket, anya testvérét, hogy sikeresen megérkeztem és minden rendben van velem, csak tegnap nem volt időm írni a pakolás miatt. Merő hazugság volt az egész üzenet, de nem akarom, hogy tovább aggódjon miattam. Neki abban a hitben kell élnie, hogy sikerül összeszedjem magam, mivel képes lenne visszaparancsolni maga mellé, én pedig nem akarok hazautazni, és talán tényleg így lesz idővel. Sosem lehet tudni, hogy mi fog történni. A remény hal meg utoljára.
Kintről már hangok szűrődnek be, ami arra utal, hogy a többiek is felébredtek. Semmi kedvem kimenni hozzájuk, ugyanis betolakodónak érzem magam. Három jól összeszokott személy, és aztán én, a kívülálló, akit Ninán kívül senki sem ismer. Bár Kyle-val elég jól kijöttünk tegnap, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogom magam zavarban érezni a közelében, amikor meglát ebben az állapotban, amit ha akarnék se tudnék eltüntetni, mivel akkor végig kellene sétáljak a nappalin. Aztán pedig ott van Andy, akit nem csak nem ismerek, de valami miatt még félek is tőle, bár egy apró részem biztonságot is érez a közelében. Ez kész agyrém.
Barna hajam a vállaimra engedem, majd párszor beletúrok, hogy kicsit jobb külsőt varázsoljak magamnak, majd kisétálok a szobámból.
- Ugyan már! - emeli fel a hangját Andy, aki a nappaliban állva idegesen folytat beszélgetést egy másik személlyel. - Mindketten tudjuk, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Kurvára nem érdekel, hogy mindketten azt hiszitek, én vagyok a hibás, megsúgom anya, nem én voltam az a barom, aki... - kezd bele, de nem fejezi be, mivel észreveszi, hogy bámulom. Telefonját eltartja a fülétől, majd megszólal. - Nincs jobb dolgod, mint hallgatózni cicám? - vonja fel a szemöldökét, miközben kék szemei szikrákat szórnak. Tekintetem elkapva róla, indulok meg a konyha felé, hiszen igaza van. -... elbaszta az...
Igazság szerint szerettem volna végighallgatni a mondata végét is, de végül mégis úgy döntöttem, hogy bejövök a konyhába, mivel ez a beszélgetés nem rám tartozik, hanem csak az anyukájára és rá. Kyle a pultnál ülve szürcsölgeti a kávéját, miközben Nina az tűzhely előtt éppen rántottát készít, miközben azon nevetgél, amiket a haverja mond neki. Mindketten felém kapják a fejüket, amint meghallják az ajtó záródását.
- Jó reggelt - motyogom halkan, miközben helyet foglalok egy szabad széken. Nem tudom, hogy a tegnapi miatt mit gondolnak rólam, de nem zárkózhatok emiatt a szobába, attól tartva, hogy Nina megbánta, hogy befogadott, míg Kyle szemébe elástam magam.
- Szia! - néz végig rajtam Nina. - Jól vagy? - kérdi csendesen, mire én csak megvonom a vállam. - Nézd tudom, hogy a tegnap nem pont úgy alakult, ahogy kellett volna és illet volna szólnom arról, hogy Andy néha betoppan, de azt hittem már nem fog megtörténni, mivel az utolsó alkalom hónapokkal ezelőtt volt. Ő nem rossz ember, senkinek se lenne képes ártani, csak annak mutatja magát - jelenti ki.
- Én abban azért nem lennék biztos - jegyzi meg Kyle. - Lehet, hogy nem rossz srác, hiszen tudod, hogy bírom, de te is tisztában vagy vele, hogy néha elszáll az agya és olyankor nem önmaga.
- Befognád? - mordul rá a lány. - Ne is hallgass rá, ismerem a bátyám. Nem egy szent, de lányoknak sosem ártana, ezt elhiheted nekem.
- Nincs semmi gond - szólalok meg. - Nem kell értem aggódnotok, jól vagyok, csak meglepett az éjszaka a megjelenése, de semmi bajom.
Már annyi embernek hazudtam, hogy úgy jön belőlem, mintha magát az igazságot mondanám el. Utálom, hogy ez vált belőlem, de nem tudok mit kezdeni magammal, hiszen ha mindig bevallanám az igazságot, akkor csak sajnálatot kapnák az emberektől, azt pedig képtelen lennék elviselni. Jobb nekem, ha egyedül küzdök meg néhány problémámmal, minthogy másokkal is megosszam és ezáltal gyengének és magatehetetlennek érezzem magam.
- Tudjátok - lép be Andy a konyhába - csak egy baszott ajtó választ el tőletek és a fülem szerencsére még jól van, szóval nem kell úgy beszélni rólam, mintha itt sem lennék - pillant rám. - Különben pedig egy szavát se higgyétek el, hazudik.
- Miről beszélsz? - néz rá kérdően a huga, én pedig összébb húzom magam ültömben, de a kékszemű csak rám pillant. - Miről beszél Juliett?
- Semmiről - sóhajtok fel. - Vagyis nem fontos, mint már mondtam jól vagyok - ismételem meg magam. Nem tudom, hogy mit akar ezzel elérni, de nincs szükségem ilyen dolgokra. Egyszerűen utálom, ha valaki be akar mártani, mert eltitkolok néhány dolgot. Igen látott engem egy gyenge pillanatomban, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tud rólam és ezt a többiekkel is meg kell osztania. Senki másra nem tartozik rajtam kívül. - Reggel kijöttem egy pohár vízért, mert kicsit megfájdult a fejem - egyszerűsítek az igazságon. - Csak ezt látta...
Tisztában vagyok vele, hogy nem igazán győztem meg őket, de örülök, hogy nem tesznek fel további kérdéseket erről.
- Két óra múlva elhúzok - néz Ninára Andy - de még sokszor megjelenek majd, szóval ha lehet ne kapjon senki se frászt, ha meglát - kapja fel a csészéjét, majd elhaladva mellettem a fülemhez hajon. - Cicám, nekem az pánikrohamnak tűnt, nem egy szimpla fejfájásnak - suttogja.

***

Az elmúlt pár napban nem találkoztam Andyvel, szerencsére nem tartotta be az ígéretét és nem jelent meg itt. Nina elég sok időt tölt velem, amikor nem Kyle-val van. Igen, hét napból négyet alig látom, de persze ezért én sosem fogok rá haragudni. Örülök, hogy megtalálta a baráti körét és talán még egy olyan személyt is, akiért többet érez, mint egy szimpla barátság. Viszont Tris-t még mindig nem bírom. Nem sokat találkoztunk, de az a pár óra éppen elég volt számomra. Lehet, hogy nincs vele semmi baj, de én egyszerűen nem csípem az ilyen pasikat. Rámenősek és akaratosak, amivel szinte mindig elérik és megszerzik, amit szeretnének, de én nem vagyok ilyen. Engem idegesít a hasonló viselkedés. 
A konyhában uralkodó csendet a telefonom pittyegése töri meg, mire tenkitetem egyből odakapom. A kijelzőn Jack neve villog, én pedig sóhajtva nyúlok a készülék után. Szinte napi szinten beszélünk, ami kezd egyre kínosabb lenni. Persze jól esik, hogy törődik velem, de lassan oda fogok jutni, hogy megsajnálom, hogy ennyiszer verem át. Bűntudatom lesz, mivel az igazság egy részét mindig eltitkolom előle. 
- Jack - szólok bele. - Rég nem hallottam felőled - jegyzem meg.
- Szia - nevet fel. - Gondolom lassan már kezd eleged lenni belőlem, de én csak akkor vagyok nyugodt, ha beszélünk - teszi hozzá. - Meglehet, hogy úgy érzed, hogy olyan vagyok, mint egy pióca, akit nem lehet lekoptatni, de anyukád is ezt szerette volna, ebben biztos vagyok. Sosem vagy elég idős ahhoz, hogy a családtagjaid ne aggódjanak érted. 
- Tudom - motyogom. - Igazság szerint örülök, hogy szinte minden nap zaklatsz, viszont tudnod kell, hogy jól vagyok. Sokkal jobban. Nem lesz az ember hamar túl a problémákon, viszont az biztos, hogy idővel jobb lesz, sokkal jobb, csak meg kell várni, hogy eljöjjön az a pillanat. 
- Erős lány vagy te, szóval ezzel én tisztában vagyok - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Ma kivételesen csak azért hívtalak, hogy sok sikert kívánjak az első hetedhez. Én is voltam egyetemista és nem könnyű az első nap, de túl fogod élni és meglátod, hogy a következő alkalom már sokkal jobb lesz. Barátkozz össze néhány jófej sráccal és a többi majd alakul magától.
- Köszi - mosolyodom el. - Azon leszek, hogy így alakuljon a napom - biztosítom róla. Nincs kedvem minden nap egyedül sétálni a folyosókon és beülni az órákra, szóval biztos lehetsz, hogy összekapom magam.
- Csak légy önmagad és akkor minden rendben lesz.
- Így lesz, de nekem most mennem kell, ha nem akarok elkésni - teszem hozzá. - Még beszélünk, szia Jack. 

***

Csütörtök reggel, ahogy a konyha felé haladok hangok ütik meg a fülem. Andy. Biztos vagyok benne, hogy az egyik fél ő lehet, míg a másik biztosan Nina, viszont ahogy hallom nem éppen rózsás helyzetben fogok őket elkapni. Semmi közöm a családi vitákhoz, de ha most nem iszom meg a kávém és indulok el nem leszek bent időben és semmi kedvem a késéshez. 
- Nézd én semmit sem kérek tőled azon kívül, ha apa kérdi itt voltam-e te nemleges választ adj rá - mondja idegesen Andy. - Csak ezt tedd meg értem hugi.
- Hányszor fogod még azt kérdi tőlem, hogy hazudjak miattad? - sóhajt fel. - Családtag vagy és fontos nekem, de Andy nem hazudhatok folyamatosan érted.
- Csak tedd meg, jó? - morogja. - Utoljára - teszi hozzá lágyabb hangon. 
- Rendben legyen - adja meg magát - de te is tisztában vagy vele, hogy ez nem az utolsó alkalom Andy.
- Szeretlek - szólal meg a másik fél lágy hangon.
Mivel már így is sokat hallottam a kilincset lenyomva lépek be a konyhába, mire mindketten rám kapják a tekintetüket. Nina mosolyogva üdvözöl, míg Andy komoly tekintettel vizslat. 
- Sziasztok! - intek egyet. - Én nem akarlak titeket zavarni, csak a kávémért jöttem, mert így is késésben vagyok - adom a tudtukra. - Szóval... - lépek az ajtó felé, de mielőtt még kilépnék rajta Nina hangja megállít.
- Andy, elvihetnéd - dobja fel az ötletet. - Neked is mindjárt kezdődik az órád és gondolom te sem szeretnéd lekésni - vigyorog rá a huga, mire mi értetlenül nézünk rá. - Várjatok, ti nem is tudjátok, hogy egy egyetemre jártok? - váltogatja közöttünk a tekintetét. - Szóval nem tudtátok, sebaj már ez is megvolt, szóval vidd el szépen őt is, ha már egy helyre tartotok. 
- Igazán semmi szükség erre - vágom rá. - Még elérem a buszt és akkor biztosan nem késem el - magyarázkodom, mivel semmi kedvem sem lenne egy kocsiban utazni azzal a személlyel, aki láthatóan nem bír engem.
- Ugyanmár - sóhajt fel Nina. - Elviszed őt, ugyan Andy? - néz az említettre.
- Persze - morogja. Látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez, de mégis belemegy, gondolom a huga miatt, hiszen tudja, hogy az előbb kért tőle szívességet és ha most engem nem visz el, akkor valószínűleg sosem megy bele. - Jössz? - pillant rám, mire én csak egy aprót bólintok. 
Csendben sétálunk a kocsija felé, miközben én végig arra gondolok, hogy közös egyetemre járunk, amiről én eddig a napig nem is tudtam. Már négy napja vagyok ott, de még egyszer sem láttam őt ott. Arról nem is beszélve, hogy sose gondoltam volna, hogy ő ilyen karra járna, szinte egyáltalán nem illik a kinézetéhez. Őt sokkal inkább rosszfiúnak nézném, aki biztosan valami olyan karra jár, amit könnyen elvégez, majd a jövőben semmi hasznát sem veszi, nem pedig egy művészeti egyetemre. Persze azzal tisztában vagyok, hogy a külső nem minden, meg legtöbb esetben az ilyen személyekben sokkal több művészet lakozik, mint bármelyik másikban, de ez azért mégis fura.
- Mit bámulsz? - szólal meg, amint beülünk a kocsijába. - Mióta kiléptünk a hugom ajtaján le sem veszed rólam a szemeid. Persze tudom, hogy jól nézek ki, de attól még elég zavaró cica.
- Egyáltalán nem ezért néztelek - forgatom meg a szemeim. - Csak nehezemre esik elhinni, hogy ugyanarra az egyetemre jársz, amire én - jegyzem meg. 
- Megleptél, nem is tagadtad, hogy néztél, pedig biztos voltam benne, hogy ezt fogod tenni - vigyorodik el. 
- Nem ismersz, szóval nem tudhatod mi lesz a következő lépésem - jegyzem meg szárazon. 
- Ezt azért nem mondanám - pillant rám. - Lehet nem ismerlek olyan régóta, viszont én már most tudom egy titkod, amit még Ninának sem árultál el. 
- Sosem lett volna szabad megtudnod, és senki másnak sem - vágom rá. - Az a magánéletem és csak rám tartozik. Igazán megköszönném, ha legközelebb nem próbálnád meg senkinek sem kikotyogni, mint napokkal ezelőtt. 
- Én semmit sem mondtam - védi meg magát. - Csak megjegyeztem valamit, viszont annak még csak a közelébe sem voltam, hogy kikotyogjam, ahogy te mondtad. 
- Inkább ne beszéljünk az út hátralevő részében - jegyzem meg.
- Mi az cica, ennyire nem bírod a társaságom? - tesz fel egy újabb kérdést, de én nem méltatom válaszommal, csak az utat figyelem, ami belőle kuncogást vált ki.
Idegesít. El sem lehet mondani, hogy mennyire. Sosem szerettem az olyan srácokat, akik folyamatosan azon vannak, hogy a lányok agyára menjenek, viszont valami vonz is benne. Azok a kék szemek. Azok a szemek, amik biztonságot sugallnak nekem, amik képesek elérni, hogy egy pillanat alatt összetörjek, csak azért, mert egy másik személyre emlékeztetnek, aki nagyon fontos volt számomra. Viszont ugyanabba a pillanatba taszít is, hiába érzem magam biztonságba, mert valami miatt megrémülök tőlük, talán mert az utolsó pillanatot idézi fel bennem, amikor láthattam. Sosem gondoltam volna, hogy már az első itt töltött napomon találkozok valakivel, aki teljesen a feje tetejére állítja a világom, de úgy látszik a sors azt akarja, hogy ne legyen egy nyugodt percem sem. Talán így szeretné elérni, hogy ne azokra a pillanatokra gondoljak, amik fájnak, hanem mással legyek elfoglalva. Andyvel. Ha ez volt a célja, akkor igazán jó úton halad.
Már csak egy órám van hátra, ami tíz perc múlva kezdődik. Sosem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fognak telni az óráim. Valamiért abba a hitbe éltem, hogy néhány olyan lesz, mint a gimibe. Egy óra, ami egy egész életnek tűnik, de itt nincs ilyenről szó, jó a társaság, laza tanárok, akik nem beléd akarják tömni az igazukat, hanem csak szeretnének neked olyat mutatni, amit tudni szeretnél és amivel fejlesztheted magad.
- Juliett! - áll meg a szekrényem mellett Lola. - Már kérdezni szerettem volna tőled valamit, csak a szünetekben nem volt rá elég időm, most viszont már nem akarom tovább halasztgatni.
Lola az egyik csoporttársam, akivel már első nap megtaláltuk a közös hangot. Nem mondom, hogy életre szóló barátságot kötöttünk, de azt el tudom képzelni, hogy ebben a pár évben közel fogunk egymáshoz kerülni, mivel elég sok közös van bennünk.
- Te ismered valahonnan Andyt? - kérdez rá konkrétan a dologra, mire nekem ráncba szalad a homlokom. Én csak egy Andyt ismerek és csak reménykedni tudok benne, hogy annak a személynek, akit ő említett semmi köze, ahhoz, akit én ismerek. - Szinte minden szünetben téged bámul, megállás nélkül, amivel nem lenne semmi baj, ha nem keringene róla elég rossz hír - hajol hozzám közelebb. - Zűrös múltja van és a családjával sem jön ki valami jól, arról pedig ne is beszéljünk, hogy az egyetemről minden lány odáig van érte, viszont ahányan csak a közelébe férkőztek sírva rohantak el tőle. Téged már biztosan megjegyzett magának és most éppen azt próbálja eldönteni, hogy mit kell csinálnia annak érdekében, hogy széttedd neki a lábad.
Nagyot nyelve fordulok abba az irányba, ahová Lola bámul. Ilyen nincs. Komolyan ilyen kicsit ez az épület, hogy képtelenek vagyunk elkerülni egymást? Hiába reménykedem abban, hogy talán egy másik srácról lenne szó, már eldőlt, hogy igenis az az Andy az illető, akit én ismerek. Az egyetlen Andy, akit ismerek.
- Fogalmam sincs, hogy ki ő - fordulok vissza felé. - És engem nem kell félteni, nem adom meg olyan könnyen magam senkinek sem. Nem elég néhány szép szó és cuki mosoly ahhoz, hogy levegyenek a lábamról.
- Te nem tudod miről beszélsz - rázza meg a fejét. - Ez a srác még a tanárokat is magához vonzza, kevés nő van, aki fiatal, de nem vagyok benne biztos, hogy nem volt már meg neki mind. Hidd el mindenkit le tud venni a lábáról egy szó nélkül is.
- Téged is? - vonom fel a szemöldököm.
- Én nem érdeklem őt - vonja meg a vállát. - Ezt elég szépen a tudtomra adta már még a gimiben, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy te vagy a kiszemeltje és nem szeretném, hogy kanállal kelljen majd összekaparnom téged a földről.
- Ne nevettess már. Ez velem nem fog megtörténni. Nem azért jöttem ide, hogy viszonyom legyen, hanem azért, hogy felejtsek és biztos lehetsz benne, hogy nem fog semmi sem történni közöttünk.
- Akkor azt ajánlom vedd fel a legerősebb maszkod, mert éppen ide tart - jegyzi meg. - Találkozunk órán - fordul el tőlem, majd siet a szekrényéhez, mire én sóhajtva fordulok meg, majd kutatok tovább az enyémben.
Érzem az egyre közeledő lépteket, de figyelmen kívül hagyom, egészen addig a pillanatig, míg mellkasa szorosan simul a hátamhoz. Mély levegőt véve, csapom be a szekrényem, majd fordulok meg. Közel van hozzám, ami miatt tisztán látom kék szemeit, amik egyből kételyeket keltenek bennem mondandómat nézve, de nem engedhetem meg, hogy csak azért, mert valakire hasonlít megnyíljak neki.
- Tudod - szólal meg mély hangján - egész nap azon gondolkodtam mi fogott meg benned. Valamiért kíváncsi vagyok rád, bár te nem szeretnéd, hogy megismerjelek, viszont én ettől csak jobban szeretném. Furcsa nem igaz? Napokkal ezelőtt is hasonló helyzetbe találkoztunk.
- Ha te azt találkozásnak nevezed, hogy valakire a frászt hozod, akkor ezt is mondhatjuk - fonom össze a karjaim.
- Ugyan már - kap a szabad kezével a derekam után - nem vagy te ilyen kemény - néz a szemeimbe. - Lehet, hogy másoknak be tudod ezt adni, de cicám nekem nem fog sikerülni. Tudod én kétszer is láttalak már összetörni, szóval tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy álca részedről és el fogom érni, hogy szépen lehulljon rólad.
- Nem hiszem, hogy sikerülni fog - jegyzem meg halkan.
- Látom már nem vagy olyan merész - nevet fel. - És megsúgom, hogy biztosan menni fog, mivel pár napot Ninánál fogok tölteni - kacsint rám, majd sarkon fordul és elsiet.
Az álcával teljesen igaza van, eddig bíztam benne, hogy nem lesz olyan személy, aki képes lesz majd megszabadítani tőle, de úgy látszik tévedtem. Ő lesz az, akitől félnem kell, mert hatással van rám. Valahogy meg kell magam tőle védenem, csak azt nem találtam ki hogyan, ha ugyanabba a lakásba leszünk, ami mellesleg csak két szobás.

Sziasztok! Itt a következő rész. Kicsit lapos és az én tetszésemet egyáltalán nem nyerte el, de megígérem, hogy a következő érdekesebb lesz, csak azt már nem tudom megmondani, hogy mikor érkezik, mivel lassan elérkezik a szesszió ideje, amikor nem igazán lesz időm írni, de próbálkozni fogok. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép hétvégét!

2017. április 13., csütörtök

1.rész


A kékszemű ördög érkezése


- A rohadt életbe már - morgom az orrom alatt, miközben a bőröndökkel küzdöm. Ha van valami az életben, amit a legjobban utálok, még a kétszínű barmoktól is jobban, az a cipekedés. Könyörgöm, én még fiatal vagyok ehhez, és alapjában véve, a cipekedés nem a nők dolga. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak is kizárólag a pasik végezhetik, mivel ez nincs így, de az sem fair, ha egy 21 éves lánynak maga után kell húzogatni az egész életét, minden segítség nélkül. Már az sem volt valami kellemes érzés, amikor le kellett emelnem a csomagjaimat a vonatról, miközben nem egy hapsi mordult rám, hogy siessek már, mert nem tudnak leszállni és el fognak késni. Ki a poklot érdekel, ha annyira sietős lett volna nekik, talán segíthettek volna és nem került volna annyi időbe, de nem ők idegesen nyomkodták a telefonjukat, míg arra vártak, hogy a csomagjaim eltűnjenek az utukból. Tehát, bekaphatják. Most itt ülök - fogalmam sincs hol - az egyik bőröndömön, miközben arra várok, hogy valami csoda történjen és megjelenjen előttem egy kedves teremtés, aki majd segít rajtam, de tudom, hogy ez csak egy szép álom marad, így nyögve húzom ki a telefonom a zsebemből, majd keresgélni kezdek a névjegyek között. Az én drága barátnőmnek már rég itt kellene lennie, de miért is lepődöm meg rajta, hogy még sehol sem látom. Nina nem a pontosságáról híres, sőt sokkal inkább az ellenkezőjéről. Emlékszem, régen amikor még szomszédok voltunk, folyamatosan rá kellett várnom, és neki köszönhető az is, hogy nem egyszer késtük le az óra kezdetét. Belevitt a rosszba, de én sosem panaszkodtam, hiszen aki ismer az pontosan tudhatja, hogy én nem vagyok az a jókislány, pedig annak tűnök, mivel az új társaságban, míg fel nem oldódom, csak ülök és bámulok vagy a telefonommal babrálok. De nem kell első pillantásra megítélni az embert, előbb beszélgetni kell vele, engedni, hogy az illető kibontakozzon és csak utána elkönyvelni, hogy milyen. Persze a mostani emberek ezt nem így látják, amivel nincs is bajom, hiszen az élet megtanított valamire, a csalódás az életünk része, és nem fog eltelni egyetlen nap sem, hogy valami nem okozott számunkra csalódást. A nap minden percében velünk van, csak néha olyan apróságról van szó, hogy fel sem tűnik, figyelmen kívül hagyjuk, egészen egy adott pillanatig, míg minden értelmet nyer. Amikor minden megváltozik...
- Tudom, - szól bele lihegve a telefonba, amikor a negyedik csengés után méltóztatott felvenni nekem a készüléket - már rég ott kellene lennem, de már nem kell sok - teszi hozzá, miközben hallom, ahogy emberek mellett suhan el.
- Szóval - gondolkodom el, miközben egy tincset simítok ki az arcomból - ezt úgy kell értenem, hogy alig pár perce indultál el? - vonom fel a szemöldököm, rosszállóan, hiába tudom, hogy nem láthatja. 
- Ilyen személynek ismersz te? - nevet fel zavartan. 
- Nina, ha azt kellene elmondjam milyen személynek ismerlek, akkor azt közöltem volna veled, hogy biztosan most léptél ki a zuhany alól és még közel sem vagy indulásra kész, de ezt nem mondhatom, mivel hallom körülötted a nyüzsgést, ami megnyugtat, hiszen ez azt jelenti, hogy tényleg úton vagy - vonom meg a vállam.
- Bekaphatod - vágja hozzám, de tudom, hogy a szája szélén ott lapul az a bizonyos vigyor, amit mindig elérek nála, ha a késéseiről beszélek. - Még olyan öt percet bírj ki, és ott leszek, ígérem - nyugtat meg, majd bontja a vonalat.
Szemforgatva emelem el a fülemtől a készüléket, majd pillantok az órára. 15:32. Kíváncsi vagyok mennyi lesz abból az öt percből, mert az biztos, hogy nem lesz itt olyan rövid idő alatt. Legszívesebben eldőlnék az egyik lócán és csak bámulnám a fellegeket, míg várakozom, mit sem törődve a ítélkező tekintetekkel, de nem tehetem, mert amikor lefekszem, akkor mindig gondolkodni kezdek és annak szinte mindig sírás lesz a vége. Remegő kezemmel a hajamba túrok, miközben egy mély lélegzetet veszek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét elérzékenyüljek. Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ilyen, de mióta megtörtént a legrosszabb, az érzéseimen nem igazán tudok uralkodni. Egyik pillanatban még a kemény csaj vagyok, aki bármire képes lenne, a másikban pedig ott csillognak a szemeimben a könnyek arra készülve, hogy eláztassák az arcom és lerombolják a magabiztosságom. De nem ezért jöttem ilyen messze. Nem ez volt a célom Kaliforniával. Azért vagyok itt, hogy összeszedjem magam és képes legyek élni, még akkor is, ha belülről valami felemészt. Ha nem érzem magam teljesnek. Lehetséges, hogy nem lesz gyakori a régi énem előbukkanása, de minden pillanatát ki fogom használni, mivel nem lehetek újra önmagam, ha közben elnyomom az igazi énem... Szép lassan fel fogom építeni azt a falat, ami eddig is ott volt bennem, csak sokkal erősebbnek kell lennie, hiszen már nem csak apróságokat kell mögé rejtenem, hanem igen nagy súllyal bíró dolgokat, amiknek nem szabad napvilágra kerülniük. 
Sok mindenen gondolkodtam az utazásom alatt, de arra kellett rájönnöm, hogy számomra már szinte senki sem maradt a világon. Akik egykor foglalkoztak velem, már lemondtak rólam, hiszen ellöktem magamtól őket, amikor segíteni akartak. Mindenkit elüldöztem, és ha Nina nem lett volna olyan akaratos fél évvel ezelőtt, akkor valószínűleg sosem jelentkeztem volna a kaliforniai egyetemre. Őt is megpróbáltam ellökni magamtól, de nem hagyta, ő makacsabb volt még tőlem is, így került sor arra, hogy hozzá költözöm és egyetemre megyek, ahová alapjában véve sosem akartam, mivel nem hittem, hogy sikerülhet bejutni... de úgy látszik az élet okozhat még meglepetést, mivel most itt állok, egy héttel az egyetem kezdete előtt arra várva, hogy a szőke hajú lány, akinek már negyed órája itt kellene lennie megérkezzen.
A táskámat az ölembe véve, kezdek el benne kutakodni hátha találok valami élelmet, mivel tegnap este óta nem ettem, és a hasam már percek óta jelzi, hogy nem fogja sokáig bírni üresen. Sajnálatomra csak rágót találok, de a semminél az is jobb, így gyorsan bekapok két darabot, majd felpillantok. Egy egyenesen felém rohanó lányt pillantok meg, akinek a szőke hajkoronája ide oda szálldogál, miközben felém szalad. Látszik rajta, hogy folyik róla a víz, de ebben a pillanatban, nem tudom sajnálni, ugyanis csak rám kell nézni. Míg ő rövidnadrágban, és toppban van, ami egyáltalán nem sötét színű, addig én fekete szaggatott nadrágban, és lenge pólóban, ami szintén sötét színű, szóval akinek itt melege lehet az csakis kizárólag én lehetek. 
- Kérsz egy kis vizet? - emelem magam elő az üveget, aminek az alján még maradt pár korty, mire hálásan elmosolyodik, majd kikapva a kezemből kezdi el inni a tartalmát. - Nem tudom, hogy nálad mennyit jelent az öt perc, de ná... - kezdek bele a hegyibeszédembe, amit megakadályoz azzal, hogy a karjaimba veti magát és szorosan megölel.
- Csak fogd be, itt vagyok nem igaz? - sóhajt fel. Megadva magam ölelem át őt, miközben visszaemlékezem az összes pillanatra, amit együtt átéltünk, míg el nem költöztek. - Jól nézel ki Jul - néz rajtam végig, miután felállok.
- Nem szép dolog hazudni - rázom meg a fejem. - Pontosan tudod, hogy ez csak egy álca, ami nem mindig lesz rajtam, és erre te is rá fogsz jönni, de azért jó tudni, hogy valakinek bejön a külsőm - nevetek fel. 
- Ne becsüld alá magad, már megmondtam, hogy én nem fogom hagyni, hogy összeroppanj itt nekem, azt még nem teljesen találtam ki - vakarja meg a tarkóját - hogyan fogok rajtad segíteni, de az már egy jó kezdés, hogy itt vagyok, nem igaz? - vigyorog rám. - Hidd el, itt nem fogsz unatkozni, és főképpen nem az egyetemen, ahol valószínűleg minden nap más bulikba fogsz belopózni.
Felnevetek. Régen ezt csináltunk, amikor a felsősök tartottak bulikat. Szinte mindre belopóztunk és mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, de az régen volt. Persze nem azt mondom, hogy folyamatosan otthon fogok ülni és a könyveket bújni, de nem leszek ott olyan sok összejövetelen, mint amennyin lehetnék, csak olyanra fogok elmenni, amit sehogy sem fogok tudni kimagyarázni. Hát igen, a régi bulizós, vadóc lány visszahúzódó lett és már kevésbé élvezi az életet, de legalább néhány dologhoz komolyabban tudok állni. 
- Az egész házat hoztad magad után, nem azt mondtad, hogy csak a fontos dolgokat hozod? - vonja fel a szemöldökét, amikor megpillantja a mellettem sorakozó csomagjaimat.
- Csak azokat hoztam - vonom meg ártatlanul a vállam. - Sok a ruhám, meg a cipőm és ezt te is tudod, azok pedig fontos cuccok - teszem hozzá, mire felnevet.
- Egy pillanat - tartja fel az ujját, majd halássza elő a telefonját. - Felhívom Kylet, és ő majd segít ebben, mert én biztosan nem fogom felcipelni ezt a sok mindent, meg alapból kell egy fuvar is, ő pedig mint az aranyos barátom, segíteni fog. 
Sok hallottam már róla, de persze ahányszor csak megkérdeztem, hogy van-e köztük valami, mindig csak leintett és azt mondta Kyle, nem olyan pasi, akinek bejönne. Ilyenkor biztosra veszem, hogy valami nem oké vele, hiszen csak rá kell nézni, ha mutat nekem egy pasit, aki azt mondja rá nem jó csaj, akkor az biztosan azért van, mert vak. Két percnél nem tartott tovább a beszélgetésük, de nekem ebben a pár másodpercben is sikerült kivennem, hogy a szemei csillognak miközben beszélnek, tehát neki bejön ez a Kyle, már csak azt kell kiderítenem, hogy mi a helyzet a másik féllel.

***

Fél órával később, már a csomagjaimat hordozzuk felfelé az emeletre. Azt elfelejtette említeni az én kedves barátnőm, hogy ezt a sok mindent a harmadikra kell felhurcolnunk, mivel ha megtette volna biztosan otthon hagyom a felét. 
A hajam már teljesen kisimult, a homlokomon verejték csillog, mikor végre az utolsó táskám a földre dobom. Nyögve terülök el az ágyon, miközben szaporán veszem a levegőt. Kezeim remegnek a megerőltetéstől, és biztosra veszem, hogy holnapra meg is érzem a munka édes büntetését, de legalább megvolt a napi sport. 
- Kösz a segítséget, Kyle - hallom meg Nina hangját, amint a nevemben is köszönetet mond, mivel én éppen halottat játszok. 
- Igen, köszi, hálám üldözni fog - kiáltom ki, abban bízva, hogy meghallotta. 
- Igazán nincs mit - nevet fel. - Bármikor, tudod, hogy neked sosem tudok nemet mondani - folytatja. Hallom a hangján, hogy amit az előbb mondott azt tényleg komolyan is gondolja, így most már van is egy tervem, amit meg kell valósítsak, amíg itt lakom. Összehozni őket. Mert ahogy észreveszem mindkettőjüknek szüksége van egy bizonyos lökésre, hogy meglássák, amit látniuk kell. 
Nyöszörögve tornázom fel magam az ágyon, majd kötöm össze hajam, miközben a nappali felé lépkedek. Az ajtóban állva figyelem őket, ahogy ölelkeznek. Mosolyra húzva az ajkam köszörülöm meg a torkom, mire szétrebbennek és mindketten rám kapják a tekintetüket.
- Talán megzavartam valamit? - vonom fel a szemöldököm. - Mert ha gondoljátok, szívesen visszamegyek amúgy is kivagyok az utazástól. 
- Miről beszélsz? - ráncolja a homlokát. - Csak megöleltem, ahogy pár perce téged is - vonja meg a vállát.
- Aha, mondogasd csak magadnak Ni, egyszer talán sikerül majd úgy előadnod, hogy el is higgyem, de ne nagyon számíts rá, hogy ez a közeljövőben megtörténik - kacsintok rá, mire ő dühösen kezd el méregetni, míg Kyle arcára zavarodotság ül ki. Ő érti, hogy miről beszélek éppen ezért nem próbál meg közbeszólni, mivel van egy olyan érzésem, hogy ő is azt szeretné, ha Nina végre észrevenné őt. - Mi az? - nevetek fel.
- Ha már befogadtalak, akkor legalább ne hozz kellemetlen helyzetbe a haverom előtt - rázza meg a fejét. - Bocs, szerintem nem igazán aludta ki magát - fordul Kyle felé. - Maradsz vacsorára? - kérdi tőle.
- Ha nem baj - egyezik bele. - Különben, tudom, hogy csak most jöttél és gondolom ki szeretnél pakolni, meg minden, de ma este lenne egy kis összejövetel, egy kisebb körön belül, ha van kedvetek akkor szívesen várunk titeket.
Tisztában vagyok vele, ha ezt holnap tette volna fel, akkor nem lett volna semmilyen kifogásom, de ma még simán kihasználhatom azt a kártyát, hogy  ki kell pakolnom, és fáradt vagyok úgyhogy ez kilőve, de bízom benne, hogy a szőkeség nem fogja visszautasítani.
- Én szerintem most kihagyom, még igazán sok munka vár rám, és már most elegem van belőle, de te - mutatok a fotelban ülő lányra - nyugodtan menj, én megleszek egyedül. Pakolás után úgyis lefeküdnék, szóval nem lennék valami nagy társaság.
- Akkor ez elrendezve - mosolyog Kyle. - De ha meggondolod magad szólj és jövünk érted - fordul felém. - Pizza mindenkinek jó lesz? - kérdi elővéve a telefonját, mire mindketten bólogatni kezdünk. 
Egy utolsó mosolyt váltanak, majd Kyle a konyhába vonul, hogy nyugodtan le tudja adni a rendelést. Tekintetem lassan Ninára vezetem, aki szikrázó szemekkel tekint rám. Persze tudom, hogy utálja, ha beleavatkozom a dolgokba, hiszen ez régen is így volt, de ha látok valamit, amit ő nem lát vagy csak nem akar látni, akkor nem várhatja, hogy úgy tegyek, mintha semmit sem vennék észre. A háta mögé nyúl, majd a díszpárnát hozzámvágja, mire én felmordulok.
- Te csak ne morogj - mutat rám, miközben próbál halkan üvöltözni velem, hogy senki se hallja meg. - Mi a fenét művelsz? Látom a szemeidben, hogy valamit tervezel, de kérlek ne láss olyat a dolgokba, ami nincs is ott. Kyle csak barát...
- Az majd kiderül - veszem az ölembe az előbb hozzámvágott párnát. - Én nem vagyok vak, és hidd el nekem, ha hagynád, hogy közeledjen, akkor több is lenne köztetek, amit te is szeretnél kislány, szóval ma este ne próbáld eltaszítani, mert biztosra veszem, hogy tesz majd feléd néhány lépést, te pedig hagyni fogod neki, mert a vak is látja, hogy bejön neked, ahogy te is neki...
Már éppen nyitná a száját, hogy válaszoljon nekem, de ekkor megjelenik Kyle így inkább becsukja száját, majd megrázza a fejét, ezzel nekem adva igazat, mire diadalittasan elmosolyodom. 
- Fél óra és itt a kaja - vágja le magát mellém. - És Juliet mi vett rá, hogy erre az egyetemre jelentkezz, ami ilyen távol van az otthonodtól? - fordul felém. Ez egy teljesen ártatlan kérdés, a gyomrom mégis görcsbe rándul. - Hé - érinti meg a karom - jól vagy? Nagyon elsápadtál. Valami rosszat kérdeztem? - kérdi aggódóan.
Hiába történt hónapokkal ezelőtt, még mindig nem tudok róla beszélni. Még mindig kiráz a hideg és sírógörcs tör rám, ha megpróbálom valaki tudtára adni, miért terveztem ilyen messzire menni az otthonomtól. A kezem máris remegni kezd az elfojtott érzésektől, és hiába próbálom szólásra nyitni a szám, egy hang sem jön ki belőlem, amivel meg tudnám nyugtatni a mellettem ülő srácot.
- Mély levegő, Jul - jelenik meg mellettem Nina - minden rendben van - simogatja meg a karom. Behunyom a szemeim, majd teszem, amit mond, mielőtt rámtőrne a pánikroham, ami újabb magyarázatot követelne. - Semmi rosszat nem kérdeztél, nyugi Kyle, Jul egyszerűen nem szeret a múltról beszélni - hallom meg halk szavait.
- Jól vagyok - szólalok meg rekedt hangon. - Talán majd egyszer tudok válaszolni a kérdésedre, de addig elégedj meg annyival, hogy menekülök.
- Én tényleg nem akartam felszakítani benned semmilyen sebet, nem tudtam róla. Nina sosem mesélte, hogy miért jössz, csak annyit mondott, hogy új környezetre van szükséged... én sajnálom - motyogja zavartan.
- Nyugi Kyle - mosolyodom el halványan - nem haragszom, ez egy ártatlan kérdés volt, én reagáltam túl - vonom meg a vállam. - De felejtsük el a témát, és inkább beszéljünk valami másról. 
Láttam rajta, hogy bántja a dolog, így próbáltam valahogy beszélgetést kezdeményezni, ezzel megnyugtatva őt, hogy semmi baj sincs, egyszerűen csak ilyen vagyok, ha a múltról kérdeznek, viszont bármi másról jól el lehet velem beszélgetni. 
Megtudtam, hogy van egy testvére, akit Tristannak hívnak, akivel nem mindig jön ki jól, bár ez szerinte normális, ha tesókról van szó. Azt is említette, hogy az ő harcuk is egy lány miatt lépett életbe, ugyanis Tristan tudta, hogy a lány bejön Kylenak, mégis lefeküdt vele. Ahogy látom szeret mesélni, és részleteket megosztani az emberekkel az életéről, és elég jófejnek is tartom, tehát én már most áldásom adom rájuk. Átment a teszten. Nekem talán egy kicsit túl nyílt személyiség, de nincs ezzel semmi baj, legalább mindent megtudsz róla, ami szükséges, mielőtt belekeverednél valamibe, amiből már nem olyan könnyű kimászni.
- Tristan az előbb írt, hogy értünk jön, mivel ő nem fog inni - pillant fel a telefonjából Kyle - baj lenne, ha ma itt aludnék, hogy holnap ne kelljen elsétáljak a világ egyik feléről a másikra a kocsim miatt? - néz Ninára, majd rám. Én tekintetem egyből Ninára kapom, majd mélyen a szemébe nézve próbálom vele közölni, ha nemet mond, akkor itt helyben kinyírom.
- Ha Juliet nem bánja  - vonja meg a vállát. - Úgyis elég sokszor alszol itt, szóval ez nem is igazi kérdés - teszi hozzá.
- Én egyáltalán nem bánom, amíg csendesek vagytok - vigyorgok, mire egy másik párna repül felém. - Ne már, ez ma már a második, amit nekem vágsz, valami bajod van a párnákkal, vagy inkább velem? - vonom fel a szemöldököm, miközben hallom, ahogy a mellettem ülő fiú halkan felkuncog.
- Mi sosem vagyunk hangosak - kacsint rám Kyle, mire Nina szája tátva marad.
- Ne csináld már - nyög fel. - Eddig is sok mindent beképzelt, de ha ilyen válaszokat adsz neki képtelenség lesz lebeszélni az igazáról... Lehetetlen vagy - pillant rám, amikor felnevetek. - Én inkább megyek készülni, mert gondolom Tris hamarosan itt lesz, és ő aztán nem a türelméről híres - néz ránk vissza az ajtóból, mielőtt belépne a szobájába.
Miután megeszem az utolsó szelet pizzám, végignézek magamon. Még mindig ugyanabban a ruhában vagyok, amivel érkeztem. Persze ezzel semmi baj sem lenne, ha nem lenne ilyen rohadt meleg, viszont ha akarnám sem tudnám megmondani, hogy melyik bőröndben vannak a ruháim, amiket itthon szoktam hordani, és mivel hiányos öltözékben sem akarok Kyle előtt flangálni, meg kell várnom, míg lelépnek...
- Azt hiszem mi jól ki fogunk jönni - mosolyog rám. - Mindketten szeretjük idegesíteni Ninát - mondja egy kicsit hangosabban, hogy a szobában készülődő lány is meghallja, mire csak egy morgással válaszol. - És alapjában véve elég jófejnek tartalak, szinte biztos vagyok, hogy a bátyámnak is be fogsz jönni, csak annyit mondok, hogy vigyázz vele.
- Nem kell értem aggódni - válaszolom. - Tudok én magamra vigyázni, főképpen, ha fiúkról van szó. Eddig még sosem tudtak annyira megbántani, amióta egyszer hagytam magam átverni - vonom meg a vállam - szóval Tristan lehet bármilyen idióta semmit sem fog elérni nálad.
- Bírlak - bök meg. - Tudod, amikor először megláttalak, azt hittem, hogy kicsit zárkózott vagy, aki nem igazán szeret beszélni és inkább hallgat a társaságban, de örülök, hogy ez nem így van.
- Nem szabad első ránézésre ítélni - mosolyodom el. - Előbb ki kell nyissam a szám, és ha ez megtörtént hidd el, azt fogod kívánni, bárcsak sosem tettem volna. Szeretek sokat beszélni és hülyéskedni, de mostanság nem igazán jön elő az az énem, viszont ha megtörténik, akkor menekülj előlem.
Sikerült megnyílnom neki egyből, ami nálam nagy szó, hiszen eddig nem igazán oldódtam fel új társaságban, viszont úgy látszik, hogy vele ez könnyen megy. Barátkozós és eltereli az ember figyelmét a benne lapuló györcsölésről, de vajon akkor is bírni fog, amikor meglátja milyen vagyok a burkom alatt? Amikor az az énem fog uralkodni rajtam, amit pár perccel ezelőtt látott? Az összetört lány, aki nem tudja mit kezdjen az életével? Akkor is itt lesz, vagy majd menekülni fog tőlem, mert nem fogja tudni, hogy viselkedjen a közelembe?
- Jézusom! - ugrok egyet, amikor hirtelen kivágódik a bejárati ajtó. Kyle mellettem felnevet, majd az érkező személy felé fordul.
A kezem még mindig a szívemnél tartva teszem meg én is a mozdulatot, hogy lássam ki az, aki az előbb majdnem a frászt hozta rám. Egy magas pasira siklik a tekintetem, akinek fekete göndör fürtjei vannak, és csillogó zöld szemeivel egyenesen engem bámul. Meg mernék rá esküdni, hogy idősebb, mint amennyit én adok neki, de ez valószínűleg azért van, mert gyerekes vigyor ül az arcán, ezzel megmutatva a gödröcskéit. Oldalra döntött fejjel nézek rajta végig, majd mosolyra húzva a szám, tekintek újra az arcára.
- Mondd csak minden idegenre a frászt akarod ráhozni a közlekedéseddel? - vonom fel a szemöldököm. Látom rajta, hogy már nem egyszer mér végig, ahogy abban is biztos vagyok, hogy már a fantáziája is beindult, de én csak szemforgatva kergetem el a gondolataim.
- Ha tudtam volna, hogy egy ilyen dögös kislány vár rám itt, akkor lehet azt is elértem volna, hogy elájulj, és aztán szájon át lélegeztettelek volna - kacsint rám, perverzül.
- Hát - vakarja meg a tarkóját Kyle, majd nevetve rámnéz - engedd meg, hogy bemutassam neked Tristant, mondtam már nem a modoráról híres -teszi hozzá.
- Ugyan már öcsi - legyint Tris - én is be tudok mutatkozni ennek a gyönyörűségnek - lép hozzám közelebb. - Mivel te már tudod az én nevem, én megtudhatom, hogy szólíthatlak? - kérdi egyenesen a szemeimbe nézve.
Igaza volt Kylenak, Tris hát valami nincs vele rendbe... Nem igazán bírom az ilyen stílust. Semmi bajom, ha valaki menőnek akarja magát mutatni meg minden, de mértékkel tegye, tudja mi az a határ, ami még jól áll neki...
- Juliet vagyok - közlöm vele, semlegesen, majd felállva a kanapéról lépek el mellőle egyenesen a konyhába.

***

Fél óra elteltével szerencsére már egyedül uralom az egész házat, így megkönnyebbülten sóhajtok fel. Nem volt valami kellemes Tris társasága, bár a vége felé kezdett oldódni a feszültség, viszont még mindig nem lopta be magát a szívembe. Hiába vett vissza az arcából, még mindig volt benne valami, ami miatt úgy érzem, hogy sosem fogom megkedvelni. Persze Nina biztosított róla, hogy nem ilyen barom, csak néha és ha olyankor találkozik vele az ember, akkor nem igazán bírja majd elviselni, de nyugodtabb napjain igazán szerethető. Hát bízzunk benne, hogy így lesz, mert van egy olyan érzésem, ő is elég sokat lesz ebben a lakásban. 
Szűk nadrágom sikeresen letolom a lábaimról, majd a földre hajítom. Szabadság. Ha tudnám, hogy nem vagyok egyedül a házban, biztosan nem járkálnék nyugodtan bugyiban és pólóban, de mivel senki sem láthat meg, így kicsit sem zavartatom magam. 
Nagy nehezen sikerül rávennem magam, hogy kinyissam a hozzám legközelebb lévő bőröndöm, majd lassan pakolászni kezdjek belőle. Szerencsémre, nem apróságokkal találom magam szembe, hanem ruhákkal, amiket hamar sikerül bepakolnom a szekrénybe. Hét táskából, ötben voltak ruhák és cipők, így most már csak az apróságok vannak hátra. Az emlékek. Nem vagyok benne annyira biztos, hogy jó ötlet kinyitni és hagyni, hogy minden elém táruljon, de azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer úgyis ki kell pakolnom, és jobb hogyha egyedül vagyok, amikor az érzelmeim eluralkodnak rajtam, mintha társaságban történne és magyarázkodnom kellene, vagy sajnálkozó pillantásokat kellene elviselnem. 
Képek rengetege akad a kezembe, aminek köszönhetően máris mardosni kezdik a szemeim könnyeim. Itt még boldogan mosolygok velük. Igaz ez a kép évekkel ezelőtt készült, amikor még jól kijöttem velük, ami alig négy éve teljesen megváltozott. Eltávolodtam tőlük és hűvösen kezdtem viselkedni, pedig egyáltalán nem érdemelték meg, csak én éppen a lázadó korszakom éltem, és mire kezdtem helyrejönni elvették tőlem az időt. Nem maradt egy cseppnyi időm sem megmutatni nekik, hogy mennyire fontosak nekem, és mennyire szeretem őket... ugyanis elvették tőlem őket. 
Arcomon egymás után folynak a könnyeim miközben a kezemben tartott képen simítok végig. Már csak az emlékeim maradtak és a remény, hogy tudták mit jelentettek számomra, hiába nem közöltem velük olyan gyakran. Az emberek mindig akkor jönnek rá, hogy nem mondták ki elégszer azt a bizonyos szót, amit kellett volna, amikor már nincs rá alkalmuk. Minden akkor válik tisztává, amikor már elvesztetted... Magamhoz ölelve a képet dőlök hátra az ágyamon, majd hunyom le a szemeim próbálva magam megnyugtatni, de tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hiszen ha egyszer sírni kezdek, akkor csak órák után marad abba...
A pakolás hátra maradó része már nem ment olyan könnyen. Nem egyszer homályosult el előttem minden, de nem adtam fel, pislogásokkal sikerült elérnem, hogy pár másodperc múlva újra tisztán lássak, így a pakolást is folytathattam. Könnyeim lassan eltűntek, de a szipogásom az egész estém végigkísérte. 
Bíztam benne, hogy a zuhanyzás majd megnyugtat és ellazít, de nem így történt. Remegő kezekkel kötöm fel a hajam, majd nézek a tükörbe. Szemeim vörösek és duzzadtak. Arcom puffadt a sok sírástól, kész idegroncs vagyok. Még egyszer átmosom az arcom hideg vízzel majd iszom egy pohár narancslevet és bedőlök az ágyba. 
Szorosan hunyom le a szemeim, miközben görcsösen szorítom magamhoz a párnát, hátha abba megnyugvásra lelek. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, még mindig magam előtt látom annak az estének minden pillanatát, ami lassan teljesen felemészt. Miért pont velem kellett megtörténjen? Miért én vagyok az, akivel mindez megtörtént? Lehet, hogy elhanyagoltam a körülöttem lévő fontos embereket, de kaphattam volna még egy esélyt, nem így kellett volna megbüntetni... 
Már éjjel egy óra van, és én még mindig remegve fekszem az ágyamban, próbálva átlépni az álomvilágba, de nem igazán akar sikerülni. Ők mindig azt mondták, hogy erős vagyok és büszkék voltak rám, mert sosem menekültem el a dolgok elől, amikor kicsi voltam. De ha akkor az voltam, akkor most miért nem sikerül az lennem? Miért nem tudom magam erősnek mutatni a bezárt ajtók mögött is? Miért fakadok sírva, ha felidézem magam előtt az arcukat. Miért menekültem el otthonról, ha erős voltam? Vajon az ő szemükbe tényleg az voltam, vagy csak azért mondták, hogy én jobban érezzem magam? Hiszen ennek lenne értelme, akkor most érteném, hogy miért nem tudom magam összeszedni, mivel ha az ember erős, akkor kerüljön bármilyen mélyre mindig talál valamit, amibe kapaszkodhat, de én semmit sem találok, csak a sötétségben tapogatózom és egyre jobban hagyom magam elveszni benne. Magához húz, átölel és szorosan a karjaiba zár, esélyt sem adva a szabadulásra, ezzel fogja a vesztem okozni. 
Régen sosem féltem a sötétben, mindig nevettem, amikor apu benézett az ágyam alá azt súgva nekem, csak azért teszi, hogy biztonságban érezzen engem. Most viszont rettegek. Amikor egyedül vagyok a sötétben, úgy félek akár egy kislány, aki képtelen elaludni, mert meg van róla győződve, hogy szörnyek vannak az ágya alatt. Nekem a szörnyek az emlékeimbe vannak és csak akkor bújnak elő, ha elalszanak a fények. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy csak én mesélem be magamnak nem megy. Én is ugyanúgy meg vagyok róla győződve, mint ebben a pillanatban egy kislány, aki az ágyában fekszik rémülten, hogy igenis van mitől félni. 
Nekik ott vannak a szüleik, hogy megnyugtassák őket, hogy ez butaság és aludjanak nyugodtan, de nálam ki fogja ezt elérni? Ki fog meggyőzni róla, hogy nincs mitől tartanom, amikor mindenkit ellökök magamtól, aki megpróbál segíteni? Egyáltalán lesz ilyen személy az életemben, vagy a hátralevő éveim rettegésben fogom leélni?

***

Valamikor az éjszaka közepén arra ébredek fel, hogy valaki a kulccsal babrál a zárnál. Nyögve fordulok a másik oldalamra és próbálok visszakerülni az álomvilágba, amibe nagy nehezen pár órával ezelőtt sikerült bejutnom. Nem volt könnyű megpróbálkoztatás, de ha egyszer sikerül lehunynod a szemeid, akkor el is fogsz aludni, hiszen legyen bármilyen erős a rettegés az álmosság erősebbé válik tőle, idővel.
Két kar fonódik a derekam köré, majd egy mellkas simul a hátamhoz, aminek következtében morogva fúrom arcom a párnába. Kezeivel lassan simogatja a bőröm, majd közelebb hajolva hozzám érzem, ahogy a lehelete a nyakam csiklandozza.
- Cicám, itt én szoktam aludni - suttogja a fülembe egy mély hang. 
Szemeim abban a pillanatban kipattannak, amikor megérzem az ismeretlen ajkát a nyakamon. Eddig azt hittem csak álmodom az egészet, de rá kell jöjjek, ez nem álom, hanem a valóság és éppen egy tök ismeretlen személy tart a karjaiba. Sikításomba az egész ház beleremeg, miközben gyorsan próbálok kiszökni az ágyból, de az illető morogva kap után majd ránt vissza és ül a csípőmre, miközben befogja a szám. Mellkasom irtó gyors ütemben emelkedik majd süllyed, miközben a fölöttem lévő fiút bámulom. Annyira meg vagyok ijedve, hogy hiába szűrődik be egy kis fény az ablakon keresztül én csak egy sötét alakot látok. Mégis léteznek szörnyek
- Jó erős hangod van - morogja az illető. - De mi lenne, ha nem keltenéd fel az egész épületet? Ha most elveszem a kezem a szádról - hajol hozzám  közelebb, mire felfedezem kéken csillogó szemeit. Kék szemei vannak, pont mint neki. Könnyeim egyből mardosni kezdik a szemeim. - ... megígéred, hogy nem sikítasz?
Látom, ahogy ráncba szalad a homloka, amikor felfedezi a kicsorduló könnyeim, de én képtelen vagyok levenni kék szemeiről tekintetem. Pontosan olyan színűek, mint amilyen az övé is volt. Megbabonáz, és egyszerre olyan fájdalmat ébreszt fel bennem, amiről még álmodni sem mernek az emberek. 
- Hé... mi a baj? - motyogja ijedten. - Nem foglak bántani, nem kell sírnod - simít le egy cseppet a szemem sarkából. Egy ismeretlen pasi ül rajtam, a szobámban és én képtelen vagyok megszólalni. Alig kapok levegőt, ahogy még mindig szemeibe nézek, amiben már aggodalom csillog. - Tényleg nem akartalak megijeszteni, de ez az én ágyam, itt én szoktam aludni - száll le rólam, ezzel kitérve a látószögemből.
Ismét pánikroham szélén állok, de már nem csak a szemeinek köszönhetően, hanem annak is, hogy egy ismeretlen tartózkodik itt, én pedig még csak megmozdulni sem tudok. Hiába nyitom szólásra a szám, egy hang sem jön ki rajta. Csak bepánikolva nézek az előttem álló fiúra.
- Mi az isten folyik itt, már a lépcsőházból hallani lehetett a sikolyod? - ront be a szobába Nina, nyomában Kyleal. - A kurva életbe - káromkodja el magát, amikor észreveszi a szobában lévő fickót. - Ne már Andy, ez most mire volt jó? - vonja kérdőre dühösen, közelebb lépve hozzá. 
- Ne ess már nekem, a kurva életbe - mordul fel az illető. - Ki a franc gondolta, hogy egy lány fekszik az ágyban, amiben én szoktam, és sírva fakad, amikor meglát? - kezdi el idegesen dobálni a kezét.
- Fél éve nem voltál itt, azt hittem már nem jössz - csattan fel Nina. - És különben is, vak vagy, biztosan láttad, hogy nem üres az ágy, akkor miért kellett bemásznod mellé? - túr idegesen a hajába, majd rámnéz. - Jól vagy? - lép közelebb hozzám, miközben hangja ellágyul. 
- Persze kérdezgesd csak őt a hogylétéről, én itt sem vagyok. Abba sem vagyok biztos, hogy hallani fogok a fél fülemre, de szarjuk csak le Andyt, ahogy eddig mindenki tette - rohan ki dühösen a szobából. - Rohadtul elegem van már az életből!
Nina szemforgatva ül le mellém, majd fogja meg remegő kezem. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegőm. Lehunyom a szemeim, majd pár mély belégzés-kilégzés után, összeszedve magam nézek az aggódó barátnőmre.
- Én... nem értem... hogy került ide... ki ez? - kérdem remegő hangon.
- Nem fog téged bántani, lehet, hogy egy seggfej, de senkinek se lenne képes ártani - néz a szemeimbe. - Ő az én rég nem látott bátyám, aki régen néha itt aludt, de azt hittem fél éve leszokott róla. Sajnálom, hogy nem szóltam róla...
- Ugyan már Kyle, honnan kellett volna tudnom, hogy az a csitri sírógörcsöt kap, ha meglát? Ha kulccsal jöttem be a kurva házba, gondolhatta volna, hogy nem gyilkos vagyok! - csattan fel.
- Nyugodj már le Andy, nem kell mindenkit felkeltened az éjszaka közepén - mordul rá Kyle. 
- Pofa be Andy! - kiált ki Nina. - A kanapé a tied, ha megfelel maradsz , ha nem akkor mész ahová akarsz! - teszi hozzá.
- Milyen baromi nagylelkű itt valaki - vág vissza.
-Hé, minden rendben lesz. Reggel megbeszéljük, oké? Aludj nyugodtan, nem fog betörni hozzád, ezt megígérhetem neked. Nekem még van egy kis megbeszélnivalóm az én bátyuskámmal - áll fel. - És tényleg sajnálom ezt az egészet, nem gondoltam volna, hogy idejön - néz vissza rám az ajtóból.
- Nem gond... - motyogom, bár cseppet sem gondolom így.
Amikor azt hiszi az ember rosszabb már nem lehet, akkor mindig történik valami, ami ezt megcáfolja. Alig pár perce találkoztam a kékszemű ördöggel, akinek a jelenléte nem fogja megkönnyíteni az életem. Miért van pont olyan szeme, mint neki volt? Kék. Ragyogó kék szemek.

2017. április 1., szombat

Prológus

  Szeretet. Életünk során mindannyian arra várunk, tárt karokkal, hogy bekopogtasson az ajtónkon, ám sokan nem vesszük észre, hogy ez már a születésünk előtt is megtörtént. Sajnálom azokat az embereket, akik egész életük során erre várnak, mégsem találják meg, pedig ott van az orruk előtt, viszont ahhoz, hogy észrevegyük történnie kell valaminek, ami rámutat, hogy mindeddig rossz helyen keresgéltünk, hiszen már azelőtt is a miénk volt, hogy megszülettünk volna. Abban a kilenc hónapban, míg az anyukánk méhében élősködtünk sokkal több szeretett kaptunk, mint azt el tudjuk képzelni. Már akkor gondoskodott rólunk, amikor mi alig voltunk nagyobbak egy babszemnél. Mi fontosabbak voltunk számára, mint ő maga. Előszeretettel tett a kedvünkbe, pedig akkor mi ezt még csak nem is tudhattuk, csak évekkel később, amikor visszagondoltunk arra az időszakra. De persze nem csak anyukánktól kaptunk abban az időben szeretet, hanem apától is. Ő is próbált a kedvünkre tenni, annak ellenére, hogy ő sosem járt olyan sikerrel, mint az a személy, aki kilenc hónapig hordott minket a szíve alatt. Minden nap beszélt hozzánk, vagy éppen megsimogatott minket. Ő is ugyanazt próbálta velünk éreztetni, hogy milyen fontosak vagyunk a számára, éppen ezért ismerjük fel őt már, akkor amikor még alig pár órásak vagyunk. A hangjáról. De ebben az időben nem csak a szülőktől kaphattunk szeretett, hanem a háziállattól is, ha éppen volt. Ő is védelmezett bennünket, bár eleinte inkább a gazdáját, viszont ez azért történt meg, mert tudta, hogy már sokkal jobban kell rá vigyáznia, mint előtte, mert valami megváltozott vele kapcsolatban. Nem tudta mi történik vele, de mégis sokszor a gazdija hasára fektette a fejét ezzel megnyugtatva minket. Ő is érezte, hogy valami készülőben van. Aztán a kilenc hónap leteltével minden megváltozik. Igaz még törődnek velünk, de már semmi sem lesz olyan, mint abban az időben. Lassan kezdjük érteni a körülöttünk lévő dolgokat és rájövünk, hogy mi is zajlik igazából a mindennapokban. Ahogy pedig felnövünk kezdjük elveszíteni azt, hogy igazán szeretnek minket, hiszen már semmi sem olyan, mint abban a kilenc hónapban. Én is éreztem ilyet, de amint megtörtént a baj rájöttem, hogy igenis szerettek. Mindig szerettek, annak ellenére, ha én éppen nem éreztem ezt. Lehet nem énekeltek, vagy simogattak meg minden nap több alkalommal is, de ott volt a levegőben csak én voltam vak és nem vettem ezt észre. De már tudom, hogy nem az számít, hogy találsz-e valakit, aki igazán szeret téged, hanem a szülői szeretet. Az mindennél fontosabb. Nem szabad elhanyagolni, mert észre sem vesszük, de minden nap elteltével egyre kevesebb időnk marad, míg végül teljesen elveszítjük az esélyt arra, hogy bebizonyítsuk,milyen fontosak számunkra.
  Otthon. Emlékszem, mikor tini voltam, semmi sem felelt meg, főképpen nem úgy, hogy láttam a barátaim sokkal jobban élnek tőlem. Azt kérdeztem tőlük, hogy nekem miért nem lehet olyan szobám, vagy olyan ruhám, mint nekik. Sosem tudtak rá értelmes választ adni, de mindig felfedeztem a szemükben lévő fájdalmat, szomorúságot. Sok időbe telt mire rájöttem, hogy semmi más nem számít, csak hogy legyen egy családod, akihez hazamehetsz, egy olyan helyre, amiről azt mondhatod, hogy az otthonod. Nem az számít miben élsz, vagy milyen körülmények között, hanem, hogy van egy hely, ahol együtt lehetsz azokkal a személyekkel, akik számára fontos vagy, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy te boldog légy, ha első percben még nem is látjuk így a dolgokat, később rá fogunk jönni, hogy ez sokkal fontosabb, mint a kényelem.
  Barátok. Mindenki tagadja, hogy szükségünk van rájuk a nehéz időkben, de ez a legnagyobb hiba. Nem csak a nehéz időkben van rájuk szükségünk, hanem a nap minden egyes percében. Valakinek bíztatnia kell minket, aki nem családtag, bár lassan talán azzá is válhat, ha közel engedjük magunkhoz. Meghallgat, mindig ott van, amikor szükségünk van rá. Még akkor is megpróbál nekünk segíteni, ha nincs rá szükségünk, ha tagadjuk, hogy egyedül nem tudunk vele megbirkózni. A barátok, olyan személyek, akikre az életünk végéig szükségünk van, hiszen nem csak kitartanak mellettünk, de néha még azt is jobban tudják mi a jó nekünk, amit lehet eleinte nem éppen úgy kezelünk, ahogy kellene, de idővel rájövünk, hogy mennyit segítettek, hogy azokká váljunk, akik vagyunk.
  Csalódás. Egyikünk sem akarja ezt az érzést tapasztalni, de az életünket nélküle nem lehet kialakítani. Mindenkinek csalódnia kell legalább egyszer az életében, ha nem többször, hogy azzá a személlyé váljon, akire mindenki büszke lehet. Az élet sosem egyszerű, nem minden alakulhat úgy, ahogy mi szeretnénk, és ezt el kell fogadnunk, hiszen nem lehet küzdeni valami olyasmi ellen, ami előbb vagy utóbb úgyis utolér. Inkább meg kell mutatni, hogy mi tárt karokkal várjuk, mert érezzük, hogy képesek vagyunk vele megbirkózni. Lehet, hogy eleinte hatalmas fájdalmat érzünk a mellkasunkba, ami szép lassan összeroppant minket, de idővel könnyebb lesz. Lehet, hogy a csapás nyomai sosem múlnak el teljesen, de minden másodperc elteltével halványulni fognak, és lassan vele együtt tudunk majd élni. Az életben minden okkal történik. Ha bevered a fejed, vagy autóbaleseted lesz, az is azért történhetett meg, mert hatással lesz a jövődre. Nem számít mi ér minket utol, ha bennünk van az az érzés, hogy ennek így kellett történnie, ahhoz, hogy önmagunk lehessünk.
  Változás. Mindannyian tartunk tőle, még azok a személyek is, akik képesek megoldást találni mindenre és pár pillanat alatt már ki is taszítják az életükből a változást. Nagyhatalommal bír. Elég egy apró változás és az életünk a feje tetejére áll, ahonnan már fogalmunk sincs hogyan mászhatunk ki, de okkal történik. Ha minden egyes nap ugyanaz történne velünk életünk végéig, akkor sosem tapasztalhatnánk olyan dolgokat, amik a változásnak köszönhetőek. Nem tudhatnánk, hogy milyen a veszélyes szerelem, vagy a szenvedélyes éjszakák, esetleg egy adott bulin történő hiba, de a változásnak köszönhetően, mindezeket megtapasztalhatjuk. Persze nem mindig tölt el minket jó érzéssel, hiszen lehet, hogy egyetlen mondatunknak köszönhetően le kell mondanunk mindenről és teljesen új életbe vágni, de aztán az idő teltével rájövünk, hogy ez is okkal történt. Viszont egy valamit sosem szabad elfeledni, hogy honnan indultunk, amíg ez velünk van, addig a változás jó irányú marad, de amint eltűnik a szemünk elől valami olyannal találjuk szemmel magunkat, ami nem biztos, hogy jót tesz nekünk.
  Nekem mindenben volt részem, szeretetben, otthonban, amikre későn, bár rájöttem, viszont már örökre a szívemben fogom hordozni az érzést, amiket ezeknek köszönhetően fedeztem fel. Barátaim is voltak, de egy rossz döntés miatt szép lassan eltaszítottam tőlük magam. Ami szinte eddigi egész életem végigkísérte az a csalódás, amit lehet, hogy még most sem nézek jó szemmel és az is simán megtörténhet, hogy sosem fogok, de az is benne van a pakliban, hogy észre sem fogom venni, és a sok évnyi szenvedés után végre valami boldogság is bekopogtathat hozzám, csak türelmesen kell rá várnom. Az elkövetkezendő napjaimat a változás fogja uralni, hiszen kilépek az otthonomból, és egy teljesen más helyre kerülök, de bízom benne, hogy a kínkeserves hónapok után végre valami jó is az életembe fog toppanni.
  Így kell lennie.
  A menekülés sosem megoldás, sosem uralta eddig az életem, hiszen mindig megbirkóztam minden nehézséggel, de most úgy érzem, hogy nem maradt más választásom. Amikor minden kicsúszik az irányításod alól, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni és abban bízni, hogy helyre fog állni, ugyanis az csak akkor fog megtörténni, ha kilépsz a konfortzónádból, ha új helyre mész és megpróbálod helyrehozni az életed. Én most pont ezt szeretném tenni. Bár kétségeim vannak a sikerével, de ha meg sem próbáljuk, akkor sosem tudhatjuk meg, hogy működött-e volna vagy sem. Nehéz volt búcsút venni a várostól és az otthontól, de a francba is, ha ott maradok, csak tovább kínoztak volna az emlékek... Most, hogy egy vonaton ülök, ami Kaliforniába tart, útban a legjobb barátnőmhöz, akinél lakni fogok úgy érzem, hogy lassan újra kapok levegőt, hiszen egyre távolabb vagyok attól a helytől, ami megsebzett, de sajnos nyomait végig magamon fogom hordozni, meneküljek bármilyen távol is, ugyanis az emlékek elől nem lehet menekülni, csak megtanulni velük együtt élni, ami nem egy egyszerű munka.
  De a remény hal meg utoljára. A rohadt sok szenvedés, sírás után úgy érzem megérdemlek egy kis boldogságot is, bár sok hibát követtem el, de a sors most az egyszer alakulhatna úgy, hogy megpróbáljam helyrehozni az életem. Mert ennek reményében költözöm messze. Hogy helyrehozzam az életem és újra nyugalomra, békére és otthonra leljek...


Sziasztok! Ahogy ígértem itt az új blogom prológusa. Remélem tetszeni fog nektek és várjátok már, hogy mi lesz még itt. Nem ígérem meg, hogy sosem fogok késni a részekkel, de megpróbálom időben kitenni. Valahogy össze fogom hozni az egyetemet az írással, csak a szesszió időben nem lesznek rendszeresek, mert ott muszáj a tanulásra figyelnem, de az még messze van. Köszönöm az eddigi olvasókat, remélhetőleg nem csalódtok majd a sztoriban! További szép napot!